Utolsó csatlós?

Történelmi szempontból több sebből vérző cikket közölt Haász János, a Telex munkatársa, a régi Index főszerkesztő-helyettese, melyben azt várja el, hogy a magyarok is térdeljenek a focimeccseik előtt, illetve azok felett tör pálcát, akik ebben problémát látnak. 

Mint Haász írja: bár „mi nem gyarmatosítottunk egész kontinenseket, nem dolgoztattunk fekete rabszolgákat gyapotföldeken [...], nálunk nincs feketék elleni rendőri erőszak, [...] mi nem robbantottunk ki két véres világháborút, az egyiket borzasztó eszmék nyomán”, de mégis, „nincs egyetlen ilyen népcsoport sem, amely a diszkrimináció áldozata lett a magyar határokon belül? A történelmi Magyarország területén élő nemzeti kisebbségek? A folyamatosan a társadalom peremére lökött cigányság? A pogromok, majd a holokauszt miatt a zsidóság? A második világháború után elhurcolt németek? Nekünk is lenne miért letérdelnünk, bőven lenne, ha nem is szigorúan véve a térdelés eredeti üzenete miatt”.

Ehhez még hozzáteszi,

„És amikor a világháborús ütőkártyát játsszuk ki előszeretettel a németekkel szemben, azt se felejtsük el, hogy abban a sötét korszakban melyik ország volt az összeomló náci birodalom utolsó csatlósa.”

A cikk különösen súlyos állításokat tartalmaz, ha észben tartjuk, hogy történelmi témákban előszeretettel megnyilvánuló, kiemelkedően nagy olvasótáborral rendelkező szerzőről van szó, aki korábban is vitába szállt már például az emlékezetpolitikai törekvésekkel. (Emlékezetes, Haász lőtte korábban azt az öngólt, miszerint Kosztolányi Dezső antiszemita cikkei nem problémások, mivel azokat a húszas évek elején írta – hogy ez miért téves érvelés, arról itt írtam).

Utolsó csatlós?

Haász mostani cikke számos mélyebb problémára mutat rá a mai magyar progresszív történelemértelmezés és a jelen kulturális konfliktusaira adott válaszai terén, de előbb kezdjük a tényekkel.

Mint a szerző maga is belátja, Magyarország nem tartott gyarmatokat, és itt nem erőszakosok a rendőrök.

Futó megjegyzés: a gyarmatosítás több helyütt borzalmas dolgokkal is járt, mint ahogyan az értelmetlen rendőri erőszak is elítélendő. Ennek ellenére senkitől nem lehet elvárni, hogy kötelező jelleggel feliratkozzon politikai programokra, például a BLM-ére,

Mivel nem marad más eszköze, Haász a második világháborúhoz nyúl, érzéketlen módon használva fel a holokauszt áldozatait, akik már nem tiltakozhatnak ilyetén napi politikai eszközzé avanzsálásuk ellen, s teszi mindezt egy olyan súlytalan és érdektelen ügyben, mint hogy focisták térdelnek-e vagy sem. Ha ez nem lenne elég, a Telex szerzője még provokálja is azokat, akik nem gondolják, hogy a magyar egy ab ovo fasiszta nép (tehát kb. az olvasók és a magyar emberek 99%-át), mikor azt írja: térdepelnünk kell, így többes számban, mert a magyar „utolsó csatlós” nép volt.

Mit is jelente ez a kifejezés? A szókapcsolat első használata magyarul a jelek szerint E. Gavrilov szovjet író 1944 szeptemberi cikkéből származik,

(Magyar fordításban először az Igaz Szó nevű, magyar nyelvű, Szovjetunióban kiadott kommunista folyóirat közölte, 1944. szeptember 19-én). A kifejezés természetesen hazugság volt, hiszen ekkor még számos ország hadban állt a náci Németország oldalán, és ekkor még hátra volt az októberi kiugrási kísérlet. De később sem igazult meg a szókapcsolat, hiszen míg Magyarországon a második világháború végének hivatalos dátuma 1945. április 4., addig Mussolinit még csak e  dátum után végzik ki, a dán és holland kollaboráns erők a német csapatok oldalán májusban adják meg magukat – Hitler öngyilkossága után! –, még csak ezután jön a prágai lázadás, mely német és helyi kollaboráns erők ellen zajlik; és talán nem kell sorolnom, hogy az atombombát 1945. augusztusában vetik be Japán ellen, de Tajvanban kitartó japán erők még októberben is harcoltak. Hogy ezek után Magyarország ugyan mitől „utolsó csatlós”, azt csak Haász tudja - de nyilván ő sem, hiszen csak provokálni akar, nem pedig megérteni vagy megismerni.

Ráadásul a népeket kollektíve fasisztának bélyegző ítéletek – melyek a demokráciától irtózó mai baloldal számára kapóra jöhetnek – mélyen igazságtalanok azon országokkal szemben is, melyek esetleg később fejezték be a világháborút. Tényleg térdelnie kéne ma egy csehnek, egy olasznak vagy japánnak azért, mert a második világháború vége ott máskor köszöntött be, mint Magyarországon? Az elképzelés hajmeresztő, és csak a mai balliberális oldal történelmi tényekkel való hadilábon állását mutatja, hogy egyáltalán felmerülhet.

A kelet-európai progresszió nyomora

A nyakatekert és sok sebből vérző gondolat a hazai balliberális oldal ellaposodására, téma nélkül maradására,

Mivel – mint azt Haász nagyon helyesen írta – hazánknak nincs sara a gyarmatosításban és ma sem nyom el bevándorló kisebbségeket, olyan kisebbségekhez nyúl, melyeket ugyan történelmileg értek sérelmek, de ma nem érik őket atrocitások. Ezért Haász a magyar embereket teszi meg bűnbaknak, szerinte ők felelnek a deportálásokért és a németek kitelepítéséért is, melyeket a közigazgatás, nem pedig a hétköznapi emberek hajtottak végre. (Jegyezzük meg: ez az a baloldal, ami szerint a focimeccsen térdelni kell a svábok kitelepítéséért, de a kitelepítésért ténylegesen felelős Nagy Imre viszont makulátlan hős).

A Haász cikkében megmutatkozó erőltetett és zavaros érvelésnek igen egyszerű oka van: a magyar baloldal és a balliberális értelmiség, illetve média nem képes megszólítani a magyar embereket. Mint Békés Márton igen éleslátón írta, egyszerűen a nyugati mintákat és egymást másolják,

Emlékezhetünk például a Momentum „a cigány életek számítanak” című akciójára, mely érdektelenségbe fulladt, és nem a többségi társadalom rasszizmusa okán – a cigányok sem mentek ki, mert el voltak foglalva azzal, hogy élték a hétköznapi magyar életüket.

A baloldali gondolat, mely egykor nyomokban még érzékenységet képes volt felmutatni a magyar emberek gondjai iránt, így fajult egy amerikai bűnökért egyszerű magyar embereket belvárosi irodákból köpködő, a hétköznapi néppel már köszönő viszonyban sem álló úri murivá.