Mi a baja a baloldalnak az eucharisztikus kongresszussal?

Irdatlan pénzmennyiségről értekezik a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kapcsán a Magyar Narancs névtelen publicistája, a Telex a kollégiumok ügyét emlegeti, a 444 és a többi hasonszőrű médium pedig ugyanebben a szellemben száll bele a katolikus világeseménybe. Puzsér Róbertből a legrosszabbat hozza elő, hogy Tóth Gabi is fellép a Ferenc pápa által celebrált szentmise előtt a Hősök terén, ahogy Gábor György Gyurcsány-közeli ateista vallásfilozófus sem tudja türtőztetni magát a közelgő találkozó kapcsán.

Nem is kell amúgy nagyon cifrázni: a balliberális oldalnak egyáltalán nem tetszik ez az egész program, s különösen az nem, ahogy a magyar állam milliárdokkal és szervezési közreműködéssel is segíti. Pedig volt egy pont, amikor kvázi vérszemet kaptak: egy olasz lap a nyár elején vatikáni forrásra hivatkozva megszellőztette, hogy bár a Szentatya elfogadta Erdő Péter bíboros és Áder János államfő meghívását, látogatása során látványosan elkerüli majd a közjogi méltóságokat, elsősorban is Orbán Viktort.

Márpedig kevés dolgot szeretnek jobban csinálni a szekuláris megmondó emberek, mint a reményeik szerint feléjük húzó pápa megnyilvánulásait a konzervatívok orra alá dörgölni. Egyszerűen

beengedné az illegális migránsokat, és kiveri a víz a nacionalizmustól. Csakhogy aztán rendre kiderül, ez nem egészen így van, sőt, az egyház tanítását még Ferenc pápa sem írta át.

Noha kétségtelen: a keresztény Európa védelme helyett szívesebben beszél a be- és elfogadás szükségességéről. Ezek azonban csupán hangsúlybeli különbségek, még akkor is, ha kétségtelenül nem aprócskák.

Mindenesetre ez most nem jött be, Róma püspöke bizony találkozik Magyarország miniszterelnökével is. Ahogy az sem elhanyagolható szempont, hogy ilyen rendezvényeket az egyházfő személyesen nem szokott részt venni, a legutóbb Budapesten tartott, 1938-as kongresszusra is egy bíborost delegált – igaz, ő később pápa lett. Vagyis igenis számít, hogy Ferenc most eljön, még akkor is, ha utána rögtön Szlovákiába utazik majd. Marad tehát a nettó liberális hiszti.

Ettől függetlenül már önmagában az is

melynek központi témája ugyan még a templomba járók számára sem egyszerűen dekódolható, kellően misztikus és felfoghatatlan, mégis a keresztény hit lényegét érinti. Némi leegyszerűsítéssel: Isten jelenlétét a világban, illetve a liturgiában.

Azonban már az első, tizenkilencedik századi kongresszusok sem pusztán a teológiai magyarázatokról és az áhítatról szóltak, a francia forradalom nyomán rohamtempóban szekularizálódó Európában az Istenbe vetett bizalom, a keresztény kultúra és értékrend melletti demonstrációk is voltak ezek az alkalmak. Százezrek jelezték: még itt vagyunk.

Kis túlzással tehát ez maga a protest, szemben a vallásszabadságot formálisan elismerő, azt azonban egyre inkább egy ateista kultúrára lecserélők ellenében. Amikor Robespierre és kollégái elkezdték lekapni a szentek szobrait a templomokról, megszentségtelenítve évezredes épületeket és kincseket, felállítva a Legfőbb Lény szobrát, megindult az emberi természet újragondolása, a teremtettség meghaladása a létezést a gondolkodással összekötő ideológiával. Ennek a folyamatnak nyilván akadtak pozitívumai is, tudományos és technológiai eredmények az emberiség szolgálatában. Ugyanakkor furcsa módon a biológiát a transzcendens elé helyező,

– a nemek eltörlésével.

Ez az ellentét tehát ma még élesebb mint valaha, az államok és a gazdaság szereplői pedig szinte kivétel nélkül a szekularizáció és a túlhajtott politikai korrektséggel leöntött vadliberalizmus szolgálatába szegődtek. Vagyis aki napjainkban kereszténynek vallja magát, s aszerint is szeretne élni, netalántán annak még hangot is adna, mindenképp ellenállásba ütközik. Furcsállják, kinézik, megszólják, kitaszítják. Nem túlzás: mi vagyunk az igazi kisebbség!

Amikor tehát a magyar kormány a diplomáciából fakadó kötelezettséget meghaladó mértékben áll ki egy katolikus világesemény mellett – ami egyébként nyilván turisztikai szempontból sem elhanyagolható –, értékválasztásával egyúttal lázad is a jelenkori Európát irányító hatalommal szemben. Ez (minden giccs vagy túlzás ellenére) a konzervatív forradalom újabb fejezete, tüntetés a kontinens alapvető értékei, az egyébként az irgalom egyetemességét hirdető egyház és a kereszténységből (is) fakadó családmodell mellett. Mert nem a jövő ellen van a múlt vívmányainak megőrzése.

Kétségtelen: ez távol van a korszellemtől, vagyis az értéksemlegességtől. A lehető legtávolabb. Viszont a mindenbe is belekötő baloldalnak valójában és eredendően ezzel van baja az eucharisztikus kongresszus kapcsán. Nem tud mit kezdeni a szakralitással, de nem is akar, hiszen egészen mást hirdet, immár évszázadok óta.