Orbán elvette a nyugatiak pénzét? – német elemző a Kelet meg nem értettségéről

Februári számában hosszú esszét közölt a Cicero magazin Norbert Mappes-Niediek Ausztriában élő német újságíró tollából. Mappes-Niediek, aki újságíróként és szerzőként leginkább Délkelet-Európával foglalkozik, írásában az Európai Unión belüli kelet-nyugati ellentét témakörét járja körül.

Mappes-Niediek szerint „alapvető félreértés” az a – többek között Guy Verhofstadt által is hangoztatott – nyugati narratíva, hogy Orbán „elvette a pénzüket”, a keletiek ugyanis éppen fordítva látják az adó-vevő viszonyt,

a nyugati országok pedig abból, hogy rengetegen vándorolnak oda a keleti tagállamokból. Elvégre a magyarországi GDP több mint felét külföldi tulajdonú cégek állítják elő, és a szlovák exportnak is csak a negyedéért felelősek a hazai vállalkozások.

A feltevés, hogy Orbán „elvette a pénzüket”, csak akkor állná meg a helyét Nyugaton, ha a Nyugatba Magyarország is beletartozna – véli Mappes-Niediek. De nem ez a helyzet. A szerző szerint az Európai Unió az elmúlt tíz évben egy meg nem értett kelet-nyugati szembenállásra építkezett, csakhogy ez ingatag lábakon áll, hiszen

mi Magyarország és micsoda Orbán. „Mióta Magyarországon Orbán Viktor, Lengyelországban pedig Jarosław Kaczyński adja az alaphangot, ideológiájukat pedig láthatóan misszionárius jelleggel Európa felé közvetítik, a Nyugat alapvető kulturális különbségek után kutat” – írja Mappes-Niediek, aki szerint ez hiábavaló vállalkozás.

Aki valódi kulturális ellentéteket keres Európában, annak nem a szélességi körök mentén kell elindulnia: „Ha valaki egy hosszúsági kör mentén Wuppertalból Varsón keresztül Voronyezsbe utazik, leginkább azonosságra talál – például a beszédmód, az asztali illem, a köznyelv, a forgalom, de még az építészet és a művészet tekintetében is” – írja Mappes-Niediek.

A szerző szerint a Kelet és a Nyugat nem pólusokat, hanem perifériát és centrumot jelöl ki a kontinensen. Ez a felállás évszázadok alatt mélyen beleégett az egyes nemzetek tudatába, amit az Európai Unió nem szívesen vesz tudomásul. Az Unió célja végső soron az lenne, hogy kiegyenlítse a viszonyokat, csakhogy a fejlődéstörténete mást mutat.

A vasfüggöny leomlása óta ugyanis komoly népességmozgások zajlottak Európában, leginkább keletről nyugatra. Csakhogy

– véli Mappes-Niediek.

Az USA és Kína adórendszere és államháztartása képes kiegyensúlyozni a belső vándorlásokat, azonban ez az Európai Unióra egyáltalán nem igaz. Az elvándorlás pedig mindenki számára kihívást jelent az országokban: sújtja az adófizetőket, de súlyos csapás a befektetőknek is, akik nem találnak munkaerőt ezekben a régiókban. Ha az Unióban lévő jóléti különbségeket valóban ki akarnánk egyensúlyozni – idézi a Világbank közgazdászát a szerző –, az azt jelentené, hogy a holland szintről rendkívül gyorsan lezuhannánk a bolgár szintre.

Az ilyen körülmények ideális táptalajt biztosítanak a demagógoknak, amit jól kiegészíthet az országokban jelenlévő nacionalizmus. Csakhogy a keleti nacionalizmus eltér a nyugatitól, ugyanis a keleti népeknek folyamatosan meg kellett indokolniuk a létezésüket a nagy birodalmakkal – Habsburg-monarchia, Oszmán Birodalom, cári Oroszország, Németország – szemben. Ebből következően a keleti Brüsszel-ellenes hangulat is egészen más, mint amit a Brexit idézett elő nyugaton.

– állapítja meg Mappes-Niediek, aki szerint Kelet-Európából nem is érkeznek konstruktív javaslatok az unió reformjára. Így amikor a keleti tagállamok azt látják, hogy valaki számukra ellenszenveset jelölnek egy pozícióra – mint Frans Timmermanst 2019-ben –, akkor szerinte csak vétóznak, de nem javasolnak a helyére senkit. Mappes-Niediek szerint az orbáni és a Kaczyński-féle európai azonosságtudat-hiány valóban elpusztíthatja a közösséget. Számukra a dolog Magyarországról és Lengyelországról szól, Európáért nem érzik felelősnek magukat.

De ez nem a keleti nemzetek hibája, sőt: számos nemzet, mint a szlovákok, szlovének, észtek vagy litvánok nem feltétlenül a nemzetállamukhoz köti a nemzeti érzést. Vagyis: „államok jönnek és mennek, de a nemzet marad. Hogy a saját államban vagy sem, az a nemzeti érzés szempontjából nem jelent törést” – vonja le a következtetést a szerző.

A Fidesz azonban máshogy látja a kérdést, amit Mappes-Niediek szerint jól példáz az, hogy a 2010-es választási győzelem után Orbán felkínálta a magyar állampolgárságot a szomszédos országokban élő magyaroknak. Ez különösen a romániai magyarságnak kedvezett, akik a magyar útlevél birtokában szabadon vállalhattak munkát olyan nyugat-európai tagállamokban, amik még nem nyitották meg munkaerőpiacukat a román állampolgárok előtt. „Azt, hogy legtöbbjük a nacionalista Fideszre szavaz, nem is kell köszönetként értelmezni: Romániában hozzászoktak a kisebbségi léthez. A romániai választásokon logikusan »a« magyar pártra szavaznak. Nincs ez másként a budapesti parlament esetében is. Virtuális hazájuk törvényei érdektelenek lehetnek számukra” – írja Mappes-Niediek.

Ennek az ellentmondásnak egy „nagyobb egészben” való feloldása viszont nem jelentene megoldást a mostani válsághelyzetben, hiszen éppen a magyar és a lengyel kormány ellenezné ezt a leghevesebben. A valódi megoldást Mappes-Niediek szerint az jelentené,

a kutató- és orvoshiányhoz, a hatalmas város-vidék-ellentétekhez, vagy a népességzsugorodáshoz és következményeihez. „Az európai megoldások utáni kutatás során Orbán és Kaczyński nem jelentene konkurenciát” – zárja esszéjét Mappes-Niediek.

A nyitóképen: bolgár férfiak a népi hagyományt követve énekkel és tánccal ünneplik a vízkeresztet a Tundzsa folyó jeges vizében. Fotó: NIKOLAY DOYCHINOV / AFP