Mitől egyházi az egyházi iskolákban dolgozók állásfoglalása?

„Egyházi iskolákban dolgozó pedagógusok állásfoglalást tettek közzé. Javaslom mindenkinek, alaposan olvassa el. Az állásfoglalás első benyomásra nagyon szimpatikus, számos igazságelemet tartalmaz. Éppen ezért élénk, támogató visszhangra is találhat, hiszen ki tagadhatná, hogy vannak elég súlyos problémák a magyar oktatásügyben (például teljesen helytálló az állásfoglalás azon megállapítása, hogy a pedagógusok bérezése megalázó. Az is, hogy nagyon magas a kötelező óraszám). Mégis, már megbocsássanak nekem a támogató pedagógusok és szimpatizánsok, az állásfoglalást inkább tekintem ellenzéki politikai terméknek, semmint kiegyensúlyozott kritikának. Azt is elmondom, miért.

1., Az állásfoglalást egyházi intézményekben dolgozó pedagógusok írták alá. Még jó, hogy ezt tudatják, mert különben ember nincs, aki a szövegből ráismerne valamiféle, egy egyházi iskolától elvárható karakteres világképre. Attól még egy iskola pedagógusa nem feltétlenül egyházias, hogy munkaadója valamely egyház. Egy egyházi iskola ideológiailag nem lehet semleges, különben mitől egyházi? Megfogalmazhatná tehát az egyházi iskolában dolgozó tanárok egy része a kritikus észrevételét is (nekem is lenne bőven ilyen), de ha már ilyen formában teszi, talán nem ártana világossá tenni azt a sajátos világnézeti pozíciót, ami az egyházi iskolát egyházi iskolává teszi.

2., Az állásfoglalás azt a benyomást kelti, mintha nem csak az egyházi, hanem az egész magyar pedagógustársadalomhoz szólna, hiszen úgynevezett „szakmai konszenzusra” szólít fel. Mint olvasható, „Mindenekelőtt széles körű megegyezésre van szükség az oktatás minden szereplőjének részvételével!” Ez igazán megható, mondhatnám, romantikus. Biztos, hogy egy egyházi iskolában dolgozó tanárnak „szakmai konszenzusra” kell jutnia az oktatás-nevelés minden szereplőjével? És mi van akkor, ha a különböző oktatásügyi koncepciók mögött olyan mély világnézeti szakadék tátong, hogy a konszenzus elvileg kizárt? És mi van akkor, ha nem önmagában az oktatásüggyel van az alapvető probléma, hanem a magyar társadalom mélységesen mély kulturális megosztottságával, amely óhatatlanul az oktatásügyben is lecsapódik? Az állásfoglalás jól látja, hogy „Az új Nemzeti Alaptanterv bevezetése és a kerettantervek megjelenése sokéves-évtizedes kérdéseket hozott újra felszínre.” De mintha a szöveg megfogalmazói nem lennének tudatában annak, hogy az oktatásügy nem eredője, hanem része egy sokkal átfogóbb és mélyebb világnézeti útkeresésnek.

3., A második pontban leírtak ékes példája az állásfoglalásnak ez a mondata: „Az iskola ügye elsősorban a ránk bízottakról, az ő teljes emberré fejlődésükről és az ezt segítő legjobb pedagógia megvalósításáról szól. Ők, a fiatalok veszítenek a legtöbbet, ha ezek a kérdések másodlagossá válnak az ideológiai elvárásokhoz, elvekhez, irányokhoz és politikai szándékokhoz képest.” Magyarán, ha jól értem, a pedagógiát meg kell szabadítani az „ideológiai elvárásoktól” és „politikai szándékoktól”, hogy a „legjobb pedagógia” megvalósulhasson. No és, miben áll a „legjobb pedagógia”? Arról nem szól az állásfoglalás. Nyilván legyen ideológiamentes és politikamentes. Mondják ezt egyházi iskolában dolgozó pedagógusok. Most nem tudom, ezek a tanárok ennyire naivak vagy ennyire rafináltak? Szerintem az utóbbi, még ha sokan lehetnek az aláírók közt olyanok is, akik tényleg tiszta jószándékból aláírtak, vagy akik szimpátiából támogatják az állásfoglalást, mert tényleg van gond az oktatásügyben, de közben nem vették észre, hogy politikailag manipulálták őket. Mintha bizony létezhetne ideológiamentes pedagógia, s mintha bizony ez az állásfoglalás maga lenne a színtiszta politikai függetlenség! Ráadásul még az a trükk is benne van, hogy azt a benyomást kelti, mintha az egyházi iskolák pedagógusai egytől egyig ellenzékiek, lennének. Nem azok. Ami nem azt jelenti, hogy az egyház oktatás mentes lenne minden feszültségtől, és az egyházi iskolák pedagógusai ájultan omolnának össze a mostani kormány minden oktatásügyi ötletétől.

4., S ez át is vezet az utolsó ponthoz. Az ennek az állásfoglalásnak a legnagyobb baja, hogy az oktatásügyet a magyar társadalom kulturális valóságától leválasztva kezeli, s úgy tesz, mintha a „szakmai konszenzus” hiánya onnan eredne, hogy nem sikerül ideológiamentes egyezségre jutni. Holott tudni való, hogy a napjainkra, s nem csak a magyar társadalomra jellemző kulturális küzdelem kitüntetett terepe épp az oktatásügy. Naná, hogy az, hiszen az iskola mégis csak a tudatipar alapintézménye. A mai Európában, s így nálunk is világképek csapnak össze, ami nyilván nem jó. De azt tudnia kell minden, főleg egyházi iskolában dolgozó pedagógusnak, hogy az oktatásügyben nem babra megy a játék. Például arról szól, hogy egyáltalán legyenek-e egyházi iskolák, avagy sem. Például arról szól, hogy a kereszténység milyen szerepet töltsön be a kultúrában. Például arról szól, hogy miféle világkép mentén lehet létrehozni az irodalmi és művészeti kánont.

Sajnálom, hogy erről az állásfoglalásról ezt kell mondanom. Még ha vannak is benne jó megállapítások, mégis csak masszív politikai és ideológiai töltete van az egész kezdeményezésnek. Amúgy pedig az ügy pikantériája, mi több, abszurd jellege abban van, hogy egyházi iskolák pedagógusai szólalnak itt meg. Azért szólalhatnak meg, mert vannak egyházi iskolák. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy én ezt nem tekintem olyan magától értetődőnek. Talán mert emlékszem más oktatáspolitikára is, amely természetesen ideológiamentesnek tartotta önmagát.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.