Kételyek és kérdések nélkül

„Bernard-Henri Lévy szerint a demokráciákat nem az igazság mozgatja. (Democracies are not run by truth. observer.com 2005.01.15.)  De mi van akkor, ha a liberális fősodort sem? Akkor vajon mi motiválja őket? Mi a céljuk a hatalommal? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem Athénból hazatérőben, ahol részt vettem azon a konferencián, amit az Athéni Demokrácia Fórum és a New York Times szervezett október 9-11. között. A tanácskozáson a New York Times elnöke is részt vett, az újság szerkesztői moderáltak, az előadók között államelnökök, (görög és ír) a görög miniszterelnök és Athén főpolgármestere, valamint az Európai Unió vezetői, politikusai, köztük Donald Tusk és Margrethe Vestager is előadtak, de részt vettek vezető értelmiségiek, gazdasági és éghajlat szakértők, az üzleti élet szereplői, aktív és egykori politikusok, bankárok is. A fórum különlegességét az adta, hogy ezúttal két másképp gondolkodót is beengedtek maguk közé, az egyik én voltam, a másik Steve Bannon. A rendezvény csúcspontjának a fent említett BHL és Bannon pénteki vitáját szánták, a NYT újságírója, Roger Cohen erősen visszafogott vitavezetése mellett. Én Ivan Krastevvel vitatkoztam a liberális-illiberális szembenállásról Steven Erlanger moderálásával, aki a NYT brüsszeli tudósítója, de Kelet-Európával is sokat foglalkozott. Mindketten egy olyan régiót képviseltünk, ami teljesen idegen volt a közönség számára.

Ez annál is érdekesebb, mert Bulgária, ahonnan Ivan jön, szomszédos állam, és Magyarország sem a Holdon van, hanem Európa közepén, sőt mindkettő uniós ország, és mégis. Semmit nem tudnak rólunk, azon kívül, hogy Orbán Viktor, és hogy nem engedjük be a szegény migránsokat. Amikor megérveltem, mit jelent a számunkra az illiberalizmus, milyen tanulságokat vontunk le 20. századi történelmünkből, miért fejeztük be 2010-ben azt a copy-paste politikát, amivel egy az egyben le akarták velünk másoltatni a nyugati modellt, ami után mi is áhítoztunk, de 2008-ban csődbe juttatott őket is és minket is, és miért kezdtünk el a saját fejünk után, a saját érdekeinknek megfelelően politizálni, kiderült, hogy nem tudnak rólunk semmit. Újdonság volt a számukra, hogy mi 1918-ig multikulturális, soknemzetűségű ország voltunk, amit a nyugati győztesek az első és a második világháború után homogén nemzetállammá parancsoltak. Nem vesszük tehát jónéven, hogy most éppen mást gondolnak, és most az felelne meg nekik, ha mi újra többnemzetiségű országgá válnánk. Ivan elmondta, hogy míg az első világháború előtt Nyugat-Európa jellemzően homogén nemzetállamokból állt és Kelet-Európa soknemzetiségű országokból, addig a két háború eredményeként megfordult a helyzet. Most a Nyugat multietnikus és -kulturális, és a mi régiónk áll homogén nemzetállamokból. A különbség az, tettem én hozzá, hogy mi nem követeljük tőlük, hogy változtassanak ezen. De mindez nem érdekelte őket. Nem tudnak semmit a történelmünkről, ahogy a sajátjukéról sem. Nem mond nekik semmit sem az első világháború, sem az azt követő békediktátumok következtében megváltozott világ. Nem hallottak a Párizs környéki békediktátumokról, így Trianonról sem.  Ahogy a Közel-Kelet brit-francia felosztásának híre sem jutott el a tudatukig. És ami még fontosabb, sem a kommunizmus, sem 1989 nem téma a számukra, és még csak el sem játsszák, hogy bármi jelentőséget tulajdonítanának neki. Az ott ülő nyugatiak, az a magát a crème de la crème-nek tartó elit, ami azt ambicionálja, hogy világtörténelmet, de legalábbis amerikai történelmet csináljon, történelem és ezért múlt nélküli, és nem is sejti, hogy ebben is a kommunistákra emlékeztet. Egy barátom szerint a ma liberálisai valójában diplomás kommunisták. És igen. A kommunisták ugyan velük ellentétben, kiemelt fontosságot tulajdonítottak a történelemnek, kisajátították és saját narratívával látták el, ugyanakkor azt hirdették, hogy minden velük kezdődött és velük is fog folytatódni. A mai liberálisok ugyanígy gondolkodnak. Azzal a különbséggel, hogy számukra a történelem 1945-tel kezdődött. Abban is azonosak, hogy céljuk nekik is a világ liberálisainak az egyesítése, ami megszüli majd azt a globális világot, amit attól kezdve az ő szájuk íze szerint irányítanak azok a kiválasztottak, aki az emberiség érdekeit képviselik. A kommunisták is valami ilyesmiről álmodtak, amikor a világ proletárjait akarták egyesíteni, csak miután mára a nyugati világból kiveszett a proletariátus, az internacionalizmust lecserélték a globalizációra.

Az oda meghívottak mind kétely és kérdések nélküliek voltak. Teljesen elfogultak, és még annál is politikailag korrektebbek, mint gondoltam. A legnagyobb elszántsággal összpontosítottak arra, hogy folyamatosan kiálljanak az előírt hitelvek mellett, melyek a klubtagságot biztosítják számukra. A gender és női jogok, a klímaváltozástól való rettegés, a rasszizmus vádjától való félelem, Trump gyűlölete, a Brexitre szavazók megvetése, a nacionalizmus és populizmus elítélése, a fiatalok ajnározása. Ezek olyan kötelező kűrök voltak, amiket mindenki, minden alkalommal teljesített. Ilyennek képzelem a Szabad Nép félórákat, amelyeken részt kellett venni és fővesztés terhe mellett egyet kellett érteni az éppen aktuális ideológiai útmutatásokkal. Ott is ilyen laza és stresszmentes lehetett a hangulat, hiszen mindenki tudta, mit várnak el tőle, hogyan kell viselkednie, ahogy azt is, hogy kényes kérdésekre, beszólásokra nem kell számítani. A világ ezért azokban a kitüntetett félórákban egyértelműen kereknek és beláthatónak tűnt. Erőt adott nekik azokhoz a világnézeti küzdelmekhez, amiket a nap minden percében vívtak. Itt is ez volt a hangulat, amit csak az rontott el, hogy tele voltak aggodalommal. Aggódtak a demokráciáért. Mert azt nagyon fenyegeti például a népszavazás intézménye. Amit a Brexit győzelme bizonyított. Mert a kérdés túl bonyolult volt az egyszerű szavazók számára, akiknek nem volt elegendő információjuk. Ennyi. Na, mármost, jogosan vetődik fel a kérdés, miért lehet akkor az emberekre bízni annak az ugyancsak bonyolult kérdésnek az eldöntését, hogy kinek a kezébe tegyék le egy ország jövőjét? Vajon ehhez a döntéshez elegendő információ áll a rendelkezésükre? Ez a kérdés annál is húsbavágóbb, hiszen az amerikaiak végül is megválasztották Donald Trumpot. Vigasztalásul elhangzott ugyan, hogy Hillary Clinton több szavazatot kapott, de a fő reménysugarat az nyújtja a számukra, hogy még az újabb választások előtt sikerül megpuccsolniuk Trumpot, és ezzel elvenni a kedvét az újraindulástól.”