Timmermans, Weber és Angela Merkel hosszú árnyéka

Hosszas tárgyalások után továbbra sem jutnak egyről a kettőre az Európai Unió tagállamainak vezetői a fontosabb uniós pozíciókhoz, legfőképpen pedig az Európai Bizottság elnöki tisztségéhez kapcsolódó személyi kérdésekben. Ez utóbbi azért különösen lényeges, mert – hiába az EP-választások köré szervezett európai szintű showműsor – mégiscsak a Bizottság az az intézmény az Európai Unióban, amelynek a legnagyobb az általános befolyása az Unió ügyes-bajos dolgaira. Nem mindegy tehát, hogy ki ül ennek az intézménynek az élén.

A Bizottság elnökének megválasztása elméletben nem különösebben bonyolult folyamat: az állam- és kormányfőkből álló Tanács javasol valakit az Európai Parlamentnek, akit az vagy elfogad, vagy nem. Az Európai Unióról Szóló Szerződés még arra vonatkozóan is tartalmaz iránymutatást, hogy kit kell javasolni: a Tanácsnak figyelembe kell vennie az EP-választások eredményeit a jelöltállításkor.

A képlet tehát egyszerű,

hiszen ő a csúcsjelöltje annak a pártnak, amelyik a legtöbb szavazatot gyűjtötte az EP-választáson. A bajor politikus mégis az esélytelenek nyugalmával várhatja a jelöltállítást, és ebbe Angela Merkel is beletörődni látszik – olyannyira, hogy az oszakai G20-csúcs egyik kísérőeseményén néppárti politikusoknak arról beszélt, hogy egy lehetséges leosztásban csak az Európai Parlament elnöke és az EU Kül-és Biztonságpolitikai Főképviselője lenne néppárti, a többi kulcspozíción a koalíciós partnerek osztoznának. A Bizottság elnöki pozíciójával kapcsolatban olyan nevek is felmerültek, mint a holland szociáldemokrata Frans Timmermansé. Timmermans közel sem esélytelen, megválasztása pedig ékes bizonyítéka lenne az Európai Unió talán legkomolyabb strukturális problémájának, a demokratikus deficitnek.

Technikailag Frans Timmermans személyével nincs a probléma: professzionális európai politikus, két anyanyelve mellett folyékonyan beszél angolul, franciául, németül, olaszul és oroszul; politikai karrierje során volt képviselő a holland parlamentben és külügyminiszterként is szolgált, mielőtt 2014-ben a Juncker-bizottság első alelnöke lett. Világos, hogy Timmermans otthonosan mozog a diplomácia területén, jól ismeri az Európai Uniót, és tekintve, hogy Hollandiában rendszerint különösen sok párt jut mandátumhoz a törvényhozásban, valószínűleg az érdekegyeztetésben is gyakorlott. Nem azzal van a gond tehát, hogy nincs tapasztalata ezekben a kérdésekben. Még azzal is együtt lehet élni, hogy Timmermans a múltban gyakran köszörülte a nyelvét a keleti tagállamokon – amelyek vezetői most minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy megakadályozzák a jelölését és az elfogadását.

Két probléma van.

Az egyik, hogy az EUSZ fent említett rendelkezését elég rugalmasan lehet értelmezni: egyfelől azt lehet mondani, hogy annak a jelöltjét kell az Európai Parlament elé állítani, aki a legtöbb szavazatot szerezte (vagyis Webert), másfelől viszont azt is lehet mondani, hogy hiába szerezte a Néppárt a legtöbb szavazatot, aránylag gyenge választási szereplése okán nem számíthat arra, hogy a többi európai párt meghajlik majd az akarata előtt – mint ahogy azt az amúgy harmadikként végzett Macron–Verhofstadt-féle Renew Europe világossá is tette.

A másik, hogy a jelek szerint

– ki tudja, melyik következik be hamarabb.

Érthető az az érvelés, mely szerint Merkel félig-meddig hazai koalíciós partnere, az SPD felé kacsingat azzal, hogy ilyen gesztusokat tesz az európai szociáldemokraták felé. Bizonyos tekintetben tipikusan az Európai Unió vezetőire jellemző magatartás, hogy nagy nehezen összekapart támogatásukat hatalmuk (vagy a hozzájuk közel álló ilyen-olyan körök érdekeinek) védelme érdekében használják, miközben demokráciáról és a választói akarat tiszteletben tartásáról prédikálnak.

Kérdés persze, hogy elkönyvelhető-e „sikerként” kulcsfontosságú európai pozíciók „elosztogatása” a választás veszteseinek.

Talán valóban bizottsági elnököt csinálnak majd Timmermansból, és ha így lesz, az önmagában nem az EU végzete, eddig is látott és csinált már uniós politikát, egymaga pedig nem csinálhat túl nagy butaságot. De vajon

ha olyasvalaki kerül a csúcsintézmény élére, akinek még relatív többséget sem szerzett a pártja?