Fluctuat nec mergitur

„Igazából bármikor, bárhol fel tudom idézni. Az érzést, hogy milyen előtte ülni a téren, és csak bámulni azt a csodát, amit sok száz évvel ezelőtt létrehoztak, milyen hallgatni a harangzúgást. Átélni valamit az isteni csodából, ami ott szinte már tapintható, ami felemeli a lelked, egy pillanatra megszünteti a földhözragadtságod. Beszippantani a végtelen békét és nyugalmat, amit áraszt magából. A fenség, ami előtt akaratlanul is leborulsz, s akkor is könnyeket csal szemedbe, ha tizenötezer turista kattingatja melletted a vakukat. A csöndet, a megnyugtató, felemelő, kisírós csöndet, ami egészen lélektisztító. Valahogy közelebb érzed ott magad Istenhez. Rádöbbensz, hogy tényleg csak egy pici porszem vagy a Történelemben, hogy a Notre-Dame akkor is ott fog állni, amikor te már rég hamu és por leszel…

Fluctuat nec mergitur – szól Párizs városának jelmondata, ami tulajdonképpen a katedrálisé: »hánykolódik, de el nem süllyed«. Mert hiszen jöhet forradalom, világháború, bombázás vagy tűz, a Notre-Dame megszenvedi, de állja a sarat. Azt hiszem, talán az sem véletlen, hogyha már valamikor egy ilyen katasztrófának be kellett következnie, akkor az a nagyhét. Amikor tudjuk, hogy az elmúlás nem végleges. Amikor azt ünnepeljük, hogy van feltámadás.”