Válaszúton

„Orbán Viktor győzelmét követő visszafogottsága arra a felismerésre épül, hogy Európa népeinek és különösen az őket képviselő uralmi struktúráknak a meggyőzése arról, hogy az általuk követett hamis narratíva végzetes következményekkel jár, még nagyon az elején tart. Joggal tarthatjuk reménytelinek azt, hogy a teljes elszigetelés, és kiközösítés közvetlen veszélye ugyan elmúlt, de Európa ma összességében még alkalmatlan az új narratíva, s főként az arra épülő stratégia befogadására.

Fontos hangsúlyozni, hogy – miképpen azt eddig is átélhettük – mindez nem egy szellemi szempontból semleges térben megy végbe, hanem egy olyan globális diskurzus-mezőben, ahol változatlanul rendíthetetlennek látszik a globális véleményhatalmi gépezet diktatúrája. E gépezet, ahogy eddig is, ezután is mindent meg fog tenni azért, hogy megbízója utasításait teljesítse. A »megbízó« pedig az a globális szuperstruktúra, amelynek valóságos céljairól, működési módjáról és valóságos kulcsszereplőiről nagyon kevés használható tudásunk van. Csak azt látjuk, hogy a világot a semmibe vezeti, hogy egyre brutálisabb módon rugdalja lefelé azon az »entropikus lejtőn«, ami a teljes rendezetlenség, tehát a káosz felé vezet.

Bibó István, amikor az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című dolgozatában arról ír, hogy a magyar szellemi élet tragikusan polarizálódott egyfelől túlfeszült lényeglátókra, másfelől cinikus hamis realistákra, akkor azt is jelzi, hogy a kiút ebből a zsákutcából a »lényeglátó realista« létkarakterének a felépítése volna. Soha nem volt nagyobb szüksége Magyarországnak, Európának és az egész világnak lényeglátó realistákra, mint éppen most. Olyan vezetőkre, akik látják a lényeget és ennek fenyegető következményeit, de annak is tudatában vannak, hogy e lényeg ma olyan adottság, amit egyszerre aligha lehet radikálisan átalakítani. Vagyis tudják, hogy mi a »kívánatos«, de azt is tudják, hogy itt és most mi a »lehetséges«, és legfőképpen azt tudják, hogy a kívánatost a lehetségestől mindig korlátok választják el. A mai történések »nyelvére lefordítva« Orbán Viktor pontosan tudja, hogy korunk legsúlyosabb kihívása az, hogy a modern Nyugat egy, az egész emberiséget végzetes zsákutcába vezető létszerveződési mód. Hogy mindaz, ami az elmúlt három év során »migrációs válságként« jelenik meg, ennek a deficites létmodellnek logikus és kikerülhetetlen következménye.

Hogy az európai fehér ember az elmúlt ötszáz év során fegyver volt a globális szuperstruktúra kezében a világ összes többi kultúrájának a kifosztása és elpusztítása érdekében, most viszont az így kifosztott perifériák »anyagcsere-végtermékeiből« hoz létre fegyvert az európai fehér ember maradékának az elpusztítására. Hogy ráadásul mindezt a kezében lévő globális véleményhatalmi gépezet segítségével mint az emberiség egésze számára üdvös, hasznos és támogatandó változássorként mutatja be, a hamis valóság ketrecébe zárva ily módon az emberi közösségek nagy részét. De azt is tudja, hogy mindezt ilyen kendőzetlen nyíltsággal és egyszerre nem tárhatja a világ elé, és erre a narratívára közvetlenül aligha építhető stratégia. Az elmúlt néhány év szívós küzdelmei azonban lassan meghozzák gyümölcseiket, Európa népei ébredezőben vannak, és amit felébredve megpillantanak, az felháborodással és indulattal tölti el őket. Ám felháborodásból és indulatból még nem születik megoldáshoz vezető cselekvési ív. Ehhez először is az kell, hogy ez az érzelmi energia radikálisan megváltoztassa Európa uralmi struktúráit, és azok egész működési mechanizmusát.”