Stop, multikulti!

„És hogy miért fontos ezzel tisztában lenni akkor is, mikor az ember a napi politikai események zuhatagában olykor megzavarodik, az információmorzsák milliárdjai sokszor keltik a fragmentáltság, a »minden egész eltörött« érzését? Azért, mert bár percesemények – mint egy időközi helyhatósági választás – elbizonytalaníthatnak, szükséges látni a fától az erdőt, az eszközöktől a célt: azt, hogy egy sokévente egyszer adódó országos szavazás lehetősége nem pusztán egyes szakpolitikák közötti választást vagy pillanatnyi benyomások alapján történő ikszelést jelent. Persze, a szavazás, a választás – ahogy az élet más területein is – alapvetően irracionális jelenség, és csak a pálya széléről bekiabáló, mindent tudó narrátor-értelmiségiek hiszik azt, hogy a politikus és a választó a tiszta ész, a ráció mentén cselekszik (vagy legalábbis az a mérce, hogy azok mentén kellene). A politikai választás viszont emellett, vagy inkább igazából az életről, az életünkről, nagyon elvontan, de plasztikusan megfogalmazva »a világ erkölcsi rendjébe vetett hitről« (is) szól (nem lebecsülve természetesen az egyéb materiális hátterű tényezőket). A közelgő országgyűlési választás hosszútávra is kiható, valódi »hitkérdése« pedig jelenleg a bevándorláshoz, és azon keresztül multikulturalizmushoz való viszony. Lehet ezt Soros- vagy kvótatervnek, nyílt társadalomnak nevezni, a »rejtély titka« egyértelmű: milyen Magyarországot szeretnénk látni magunk körül pár évtized múlva? A szó legszorosabb értelmében vett multikulturálisat – annak minden bornírt, progresszív és polkorrekt folyományával együtt –, vagy valami hagyományosan és sajátságosan magyart? Ami persze lehet, hogy nyugati mércével mérve nem lesz annyira érzékeny, emancipált, szekuláris és sokszínű, de legalább ösztönös, életszagú, normális – és saját.”