A hasonlat egyre duzzadt, ágakat, indákat és gyökereket eresztett, aztán átcsapott egy istentelenül nagyszabású dagasztós allegóriába, aminek az lett a kifutása, hogy mi magyar választók vagyunk a kenyér, Magyarország főpékje pedig Orbán Viktor.
Kovács nem volt szégyenlős, és – miután megpendítette, hogy itt jövőre választások lesznek – feltette az egy uszoda avatásán magától értetődő kérdést: melyik péket is válasszuk magunknak? De ez semmi volt ahhoz képest, amivel folytatta: azt kérdezgette a hallgatóságtól, csak szónoki kérdésként persze, hogy na most tényleg, melyik péket válasszuk: azt, amelyik külföldi színezékeket és adalékanyagokat is be akar tenni a tésztába?
Ezek után már egészen természetesnek tűnt az a vágya, hogy a határon állítsák meg a színezéket, ami elrontja a magyarok kenyerét. Kenyértésztareceptnek álcázott négerezést-arabozást még életemben nem hallottam, így igen elégedetten hallgattam Kovácsot, akitől kissé hiányoltam azért, hogy egyszer sem játszotta ki a fehér kenyér-kártyát.