A lóvá tett színház

 „A giccs az, amikor a szerző rosszhiszeműsége
 találkozik a hallgató alacsonyrendűségével.”
Hamvas Béla

A Lovas Színház – mert már évek óta ilyen is van – alaposan felülírja eddigi elképzeléseinket a színházról. Már a hirdetéseiken a Lovas Színház nevet látván, kínomban hirtelen, önkéntelenül is akadt néhány hasonló (rossz) ötletem, különféle virulens szókapcsolatok alapján a névadások variációi kísértettek, de inkább elhessentem ezeket az irónia hisztérikus szárnyán kéretlenül érkező/tolakodó poénokat. Mert még a saját groteszk iróniámtól is tartok, hiszen nincs olyan bugyuta szókapcsolat, amit a lelkes tudás/műveltséghiány a megfékezhetetlen dilettáns vehemenciával karöltve ne akarna megvalósítani. Nincs olyan halva született ötlet, aminek egy új alternatív színházi felfedezés vagy stílus gyanánt ne lehetne meglobogtatni a jelszavát. 

A civilizált világ felületes előítéleteiben a logika kisiklása mindig akkor kezdődik, amikor össze nem illő fogalmakat társítunk/társítanak bugyután vélt egységes fogalommá. Az ilyen helyzetek groteszkségét már csak az ötlet „tulajdonosainak” a rámenős/művészi megszállottsága képes majd felülmúlni.

Európa pechesebb részének lakóiként évtizedekkel ezelőtt kínos-keservesen tapasztalhattuk a szovjet blokk országaiban ezt az ördögi játékot a „népi demokrácia” bősz kihirdetése nyomán. Annak ellenére, hogy a népi demokrácia fogalma (akár a bacon-szalonna) eleve téves szókapcsolaton alapul (hiszen a démosz = nép, tehát értelmetlen szóismétlés). A vérengző hatalmi bódulatban viszont, nem akadt még egy akadémiai fórum sem, amely erre a groteszk bugyutaságra merte volna felhívni a figyelmet. Akkor.

Ma is vannak, mint ahogy voltak tehát fejük tetejére állított fogalmaink. Vannak szavaink, amelyek nem igénylik, sőt, nagyon rosszul tűrik az eléjük biggyesztett jelzős szerkezetet. Ilyen fogalom a színház is. Nincs mit alakítgatni rajta – vagy színház, vagy nem az.

A Lovas Színház jelensége nem azért vitatható,

mintha bármilyen jellegű, valóban színházi produkciónak konkurenciát jelenthetne. Amit tőlük láthatunk, az eleve nem színház. Mert, az ő esetükben ugye, általában operettrészleteket énekelgetnek el lóháton közepes színészek és énekesek (a félénk, riadtabb dalnokok esetén még a helyben álló lovat is lovászfiú tartja kantárszáron). Ilyenkor, ehhez a műélvezethez (ennek a szimulálásához) szemünket félig behunyva, fülünket befogva magunk elé meredünk, és minden tárgyilagos kritikánkat félredobva, legfeljebb gyenge színvonalú, harsány revü-szerű, olcsó látványosságról beszélhetnénk/szólhatnánk. De inkább hallgatunk, sőt, restelkedve meglapulunk, és még szelfit sem készítünk önmagunkról.

Ráadásul az ilyen produkció még a revü toleránsabb műfajában sem számíthatna jó teljesítménynek. Közepesnek is alig minősíthető, a faluzó cirkuszokra jellemző, gyengécske töltelékszámok egyvelege ez csupán, lóháton. Műveltségi, kulturális értékéről tehát egyáltalán nem is beszélhetünk. 

Szeretem a lovakat. Száguldozva a szabadban, megfeszülő izmaikkal, lobogó sörényükkel a végtelen (embernek szinte elérhetetlen), önfeledt, boldog szabadság képzetét idézik fel, és a tekintetük olykor még némi bölcsességet is sugall. 

Igen, ezért szeretem a lovakat. Az egyik ló-szereplő tekintetét figyeltem meg a porondon, zavaros, agyonizgatott szempár riadt rám vissza, az emberi fül fájdalomküszöbét túllépő, zenének hazudott harsogásban. Ő, a ló is szenvedett. Mert a szerencsétlen pára állítólag még az embernél is érzékenyebb hallással rendelkezik. 

Az idomítás csodája,

hogy a ló nem tört ki ebből a hangzavarból és káoszból, emberfeletti erejével nem hagyott itt csapot-papot, zenebonát és minden díszletet, girlandot, csecsebecsét összezúzva nem vágtatott ki a szabadba. Az idomítás csodája, hogy nem csapkodtam, hadonásztam, törtem-zúztam én sem, pedig az én tekintetem is, mint a lóé, zavaros, szomorú és kétségbeesett lehetett. A ló is és én is, mindketten viselkedtünk. Igyekeztünk megfelelni a posztmodern sznobizmus elvárásainak, a ki tudja miért a Lovas Színház esetében éppen nemzetinek besorolt elvárásainak. 

A színház lényegében valami más volna. Legalább is más kellene, hogy legyen. Egészen más! Nem pedig az, amit láthattam. (Bár bevallom, nem bírtam a produkciót végignézni – halkan leléptem, de a lovak és a „lelkes”/lelketlen közönség végig ott maradt.) Nekem a soknál (a sokknál!?) is sokkal több volt az élmény, ez a kegyetlen állatkínzással fűszerezett dilettáns ötlethalmaz. 

A színház célja eredetileg a katarzis, a gondolatok, az előítéletekkel terhelt emberi szellem nemesítése volna, és ez a cél változatlan marad. És a katarzis nem a megkínzott lovak dolga. A színészek (ha nem a ripacsok) feladata/hivatása a katarzis „előállítása”, megteremtése. 

Bizonyára a ripacsok is megérdemelten szenvedtek a túlzott hangerőtől, de én akkor csak a lovakat sajnáltam, még magamat sem, sőt, a közönséget sem! Az emberek, a rivalda minkét oldalán vállalták ezt a tortúrát, sőt, sokan műélvezetnek vélték, de lelkük legyen rajta! Bizony: lelkünk rajta!

Maga az ötlet is groteszk.

Monstre giccs! – nem egyéb. Az élő ló ugyanis nem színházi díszlet vagy kellék. Amennyiben egy „alternatív” színházi felfogás jegyében például Hannibál Róma elleni hadjáratát állítanánk színpadra, akkor sem kínozhatnánk meg így az elefántokat. Sőt, Szigfrid színpadra tétele esetében honnan szerezhetnénk élő sárkányt? Fizetnénk az állatkínzásért támogatást az adópénzeinkből, ha akár az elefántokról vagy fókákról volna szó? Fizetnénk-e, akár a hihetetlen nagy összegeket? Adnánk-e pénzt az ilyen minősíthetetlen giccsparádé, mondjuk egy alternatív „Elefánt színház” kalandor sápszedőinek önmutogatásuk és hasznuk támogatására? 

Magával az „alternatív színház” szókapcsolattal is gondjaim vannak. Végül is minden színház, minden rendezés a kiválasztott drámai műveknek az alternatív tolmácsolása (kellene, hogy legyen). Miért nevezzük akkor a furcsa, olykor nehezen emészthető színházi mozgalmakat/próbálkozásokat alternatívnak? Hiszen két monológ, vers, sőt mondat, akár csak két színész részéről, eltérő felfogásban elmondott változatai is, egymás alternatívái.

Kulturális gyakorlatunk visszatérhet a Circus Maximus csodáihoz? Mert egyszer már bevált, de akkor még legalább könyörületesen leöldösték a megkínzott állatokat. Manapság inkább a Fővárosi Nagycirkuszba megyünk (ami nem színház!), ha állatokat felvonultató produkciókat akarunk mégis látni. Civilizáltabb ugyan, már vér nélküli élvezet ez, némileg a „Lovas Színházra” hajazó, vagyis lovakkal párosított ötletekben valósul meg, de ugyanúgy gondolkodtatás/katarzis nélküli ez is, mint pár ezer éve a cirkuszi porond állat-műfajai.  

Közben azért azt sem feledhetjük el, hogy a lovak ártatlanok! Manapság, e mozgalmas korban az ártatlanság ritka érték. Mert furcsa időket élünk. Sorsunk, Európánk, kicsi hazánk nagyon hirtelen változott meg e ferdére perdült időben. Rettegve tapogatódzunk benne.

Ki tudja hányadszor,

de újra, kísértet járja be most is Európát. A globalizáció posztmodern kísértete. És nem is egyedül jött, csoportosan vonulnak testünkön-lelkünkön keresztül a felületességünk/felelőtlenségünk szomorú kísértetei: a migránsok, a munkanélküliség, a válságok, a privatizációnak nevezett kótya-vetye múlhatatlan nyomai, az identitászavar, a december ötödikei feledhetetlen szégyen, a konzum, az agresszív sznobizmus és a giccs árnyai.

E kísértés árnyékában él/ügyeskedik a színház posztmodern értelmezése. A színház nem törekszik ebben a felfogásban katarzisra, ezáltal minden eszköz, hagyomány, stílus, magatartás (a színház identitása), tehát bármilyen eszköz lehet – a lényeg hogy más legyen, mint eddig volt. Mássá torzul a poétika.

Nevezhetnénk (akár áttételes értelemben is) e torzulásokat az új gyarmatosítás kísérteteinek is, csak most a gyarmatosítók már nem konkvisztádorok, kalózok, martalócok képében érkeztek, nem nagyhatalmak, királyok küldték őket, hanem bankok, milliomos lobbik, világcégek. Menedzserek jöttek, ők és buzgó hazai szövetségeseik végzik el a piszkos munkát. Ezek még a történelemből ismert elődöknél is veszélyesebbek. Bár látványuk manapság nem olyan riasztó, mint mondjuk annak idején az ostort pattogtató rabszolgahajcsároké volt. 

Minket már ez a meglepetést sem döbbent meg annyira, mint amit a mesebeli Ali Baba kapzsi testvére, Kászim negyven ellenfele láttán megélt, abban az ominózus pillanatban, amikor rosszkor tárult fel a Szezám sziklakapuja. Mára nekünk minden kapu és minden saját kapunk is tárva nyitva. A lelkünk, ízlésünk, tudatunk kapuin ki-be sétálhat bárki, bármi. 

Mindent meg lehet szokni, csak egy kis sznobizmus szükségeltetik hozzá. Végül is lovas-nemzet volnánk, vagy mifene! 

Csakhogy a ló mégsem való a színpadra.

Sok helyre nem való még. A fogorvosi széktől a hangversenyek karmesteri pulpitusáig rengeteg helyszín sorolható fel, ahova nem való. „Az nagy széles mező…” igen. Ott volna tán a helyük. Oda viszont a színház nem illene. Így megy ez. 

Változnak az idők, mondogatjuk tehetetlenségünkben, mert amúgy is már sok minden a feje tetejére állt. A (kultúr-)politikából is kupleráj lett, a színházból meg cirkusz. 

A színház pedig, Periklész óta, vagyis a színház születésénél fogva, az emelkedett szellemű múzsák műfaja volt, és eleve társadalmilag támogatott műfaj volt. (Periklész korában még fizettek a nézőknek!) Mert bizony, a műveltség, a lélek (és egyben a civilizáció) nemesedésének a katalizátora/műfaja volna az igazi színház.  

Míg a gladiátorjátékok és egyéb látványosságok (amiket, ugye, sosem neveztek még a klasszikus korokban sem a levéltárak annalesei színháznak!) a rossz ízlésű császárok, és az őket utánzó, ostoba oligarchák dölyfös műfaja volt ez a szórakoztató iparral keresztezett színházféleség, amely a mindenkori nép, kábító elbutítását szolgálta minden korban. „A butaság fél egészség” - vélték (vélik) az okoskodók, és így kevesebb gondot okoz nekik, a hatalmaskodó nagy manipulátoroknak, ha az istenadta nép nem gondolkodik.

Maradjon bennünk egy lónyi ártatlanság.

Bátorkodjunk javaslatot tenni azoknak, akik a megnyomorított kulturális támogatások elosztása felett sáfárkodnak. Végig kellene gondolni tán, hogy miből mennyit és hová. 

Mert a kultúra jelenkori devalválódása keserves, mély nyomot hagy jelenen és ígér a jövőnek. Sőt, példánk alapján állíthatjuk, hogy nyomot hagy még a lovakon is. Ennek dicstelen eredményeit már ma is „élvezhetjük” társadalmunk valamennyi rétegében. Ráadásul a politikusok jó, ha tudják, hogy a kultúra tükör. A társadalom tükre is, mert párhuzamosan visszatükrözi a társadalmunk vezető rétegének jellemét és vonásait is. Tehát nem mindegy, hogy ebből a virtuális tükörből egy megkínzott ló, avagy a gondolkodó ember tekint ránk vissza.