Az ateista nyomulás erősebb, mint valaha: az anyagi jólét nagyobb kárt tett a lelkekben, mint a bolsevikok nyílt istentagadása

(Nyitókép: Shutterstock)

A napok monoton egymásutánjában vannak különlegesek, amelyekhez többletjelentést társítunk: személyes életünkben a családi, nagyobb közösségeknél nemzeti vagy vallási ünnepek dátumai. Ilyen december 6-a, vagyis a Mikulás.

Ilyenkor minden gyereknek megdobban a szíve, és összefut a szájában a nyál, mert csokoládéra és narancsra, mogyoróra és cukorkákra asszociál.

Feleségemtől tudom – mivel felnőttkori megtérőként kimaradtam a kultúrharc eme frontjából –, hogy

Ha valaki a bablevest, a nagymamáját vagy a moncsicsit „imádta”, arról lehetett tudni, hogy nem gyakorló hívő, hiszen imádni csak Istent lehet. Ugyanígy a „télapó” használata is árulkodó volt, mert tisztességes katolikus Mikulást mondott. A templomi megemlékezésen a Hull a pelyhes fehér hóban természetesen – 

Amiként a karácsony is értelmezhetetlen és hamis Jézus Krisztus nélkül, úgy a myrai püspök egykori jótéteményére sem emlékezhetünk úgy, hogy megtagadjuk őt. A legenda szerint egy elszegényedett nemesember nem tudta kiházasítani a lányait, így azok prostitúcióra kényszerültek. A jóságos pap azonban aranyat dobott be nekik a nyitott ablakon, megmentve tisztességüket és jövőjüket.

krisztusi mintára a vihart is lecsendesítette, élelmiszert szaporított, ártatlan halálraítélteket mentett meg. Állítólag a niceai zsinaton még Ariust – az ariánus mozgalom névadóját – is felpofozta.

A kommunizmus éveiben aztán pásztorbot és püspöksüveg helyett szép lassan

Akik Krisztus születéséből fenyőünnepet, a megváltás és feltámadás csodájából csokitojást, valamint az alkohol és pénz reményében locsolkodókat kreáltak, nem tűrhették, hogy egy magasrangú egyházi személyiséget zárjanak a szívükbe a gyermekek.

Én például a legjobban apám vállalati télapó-ünnepségét szerettem, ahol minden évben szovjet mesefilmeket vetítettek (No, megállj csak!) olyan mennyiségben, hogy a napi hét perc esti mesén szocializálódott csöppségeknek elcsöppent a nyála a gyönyörtől. Majd jött a pirosruhás drága bácsi, és – annak ellenére, hogy sosem ettem meg a spenótot, és úgy általában semmi normális ételt az óvodában – kaptam tőle egy zacskónyi csokit. Zsoltikának maga a Mennyország! 

Amiként az ostoba „időszámításunk előtt” és „időszámításunk szerint” helyét visszavette a tartalmilag pontos „Krisztus előtt”, „Krisztus után” alak, úgy próbálták visszahelyezni Szent Miklóst a Télapó és a Gyed Maróz helyébe. Pár évtized elmúltával azonban még mindig – sőt, talán egyre inkább… – használják az ie. alakokat az ókori évszámok előtt (néha még konzervatív sajtótermékek is!), és mintha Mikulás is újra kihívót kapna lappföldi és rajzfilmes télapók személyében.

a túlzott anyagi jólét a Nyugaton nagyobb kárt okozott a lelkekben, mint a bolsevikok nyílt istentagadása. 

A vallási tartalmak szép lassan lekopnak a hagyományos keresztény ünnepeinkről, s közben megszállnak minket újak: a harmadik századi vértanú püspökről, a szerelmesek védőszentjéről, Szent Bálintról nevezett Valentin-nap a legcsekélyebb transzcendens tartalom nélkül, illetve a mindenszentekből lett halloween, ami inkább pogány ördögűzés rémisztő tökkel, horrorfilmmel és cukorkával.

A kisázsiai Miklós ereklyéi éppen úgy Európába (Bari) kerültek, mint Márk evangélistáé Velencébe vagy Jakab apostolé Compostelába. Ahogyan a középkorban számos pogány ünnepnapra vagy szokásra rátelepültek keresztény tartalmak, úgy a mostani nihilista-felelőtlen-haláltáncot űző kultúra próbál magára venni bejáratott alakokat.

Az emberi élet azonban hitünk szerint több mint kultúrák harca vagy egymásra hatása. Nem azért nyerő a kereszténység, mert kulturálisan erős vagy integratív, hanem azért, mert a világ okára és a miértekre ez adja meg a választ.

A Télapóba vetett hit a repülő rénszarvasokkal eredményezhet izgalmas gyerekkort, de az élet döntő kérdéseihez mégiscsak Szent Miklós visz közelebb. 

Ahogy Jézus Krisztus is veri a fenyőünnepet, a húsvét misztériuma pedig a nyuszit.

***