„Szegény sas alig tudta kimagyarázni magát és előadni jövetele célját, de végül a róka hajlandó volt jelenteni a dolgot Kacor királynak. Hamarosan jött is vissza a jó hírrel, hogy a király másnap elmegy a csúcstalálkozóra, feltéve persze, hogy a vendéglátók elhalmozzák őt mindenféle jóval.
Úgy lesz, bólogatott a birodalmi sas, és lelkesen vitte a hírt a többieknek. – Hogy néz ki? – faggatták izgatottan, de a sas, aki csak a rókával beszélt, Kacor királyt pedig nem látta, csak annyit mondott nagy titokzatosan, hogy nem egy óriás, hiszen befér a róka barlangjába, mégis borzasztóan erős. Egyedül állította meg az erdőbe tömegesen beszivárgó migráns sáskákat, valamint a nagy erővel támadó amerikai kolorádóbogarakat is. Fél kézzel vesz levegőt, és amikor kifújja, ide-oda dőlnek, hajladoznak az erdő fái. Nagy király, állítólag különleges félázsiai származék, suttogta a sas, már amennyire a német nyelv elbírja a suttogást.
Másnap aztán remegve várták a király érkezését a csúcstalálkozóval egybekötött pazar ebédre. Lesték az utat, de a kis nyuszi volt az első, aki észrevette. – Jaj, merre fussak? – kiáltotta, és hirtelenjében nekirohant a tűznek, ahol az ebéd készült. Jól megégette magát, mire fájdalmában nagyot harapott a mellette álló szlovák farkasba, aki viszont meg volt győződve arról, hogy ezt csak a lengyel medve tehette vele, aki olyan nagynak képzeli magát, mint orosz testvérei, ezért aztán felháborodottan jól pofán vágta. A medve meglepetésében és tévedésből torkon ragadta a brit oroszlánt, az meg jobb híján elordította magát, éppen akkor, amikor eléje ért a peckesen lépkedő Kacor király. A macska erre azonnal elfelejtette, hogy nix ugribugri, és akkorát ugrott, hogy alig akart a magasból leesni. A terrorelhárító róka ijedtében a lompos farkával nyakon csapta a hivatalos üdvözlési ceremóniára ünnepélyesen leszálló birodalmi sast, az viszont válaszul a nyakába mélyesztette a karmait, és hatalmas szárnycsapásokkal fölrepült a fellegekbe, egészen a német életszínvonalig. Menekült mindenki, amerre látott, és addig futott, ameddig csak a felcsúti kisvasút elért. Az pedig valahol a világ végén volt. Aki nem hiszi, járjon utána. És minél inkább nem hiszi, annál hosszabbra építjük, akár a világ végén is túlra.”