Nem vagyok büszke rá, hogy meleg vagyok

„Nem vagyok büszke rá, hogy meleg vagyok.

És nem szégyellem, hogy meleg vagyok.

Számomra normális, természetes állapot. Ugyanúgy, mint ahogy normális és természetes állapot számomra, ha valaki heteroszexuális, ha valaki transzszexuális, vagy aszexuális. Ugyanúgy, ahogy normális számomra mindenfajta szerelem. Normális és természetes, ha fiatal szeret öreget, ha kövér szeret soványt, ha egy nem roma magyar ember szeret egy roma magyar embert, vagy ha egy zsidót szeret egy keresztény, ha egy bevándorló esik szerelembe a kerítésen át egy itt lakó, magyar emberrel, ha fehér szeret afroamerikait, ha muszlin szeret keresztényt, ha barna hajú szeret szőkét és folytathatnám a sort.

Nem foglalkozom azzal, hogy ki kit és hogyan szeret, legfeljebb irigylem az összetartozást, a szenvedélyt, a két ember között létrejövő összhangot, a messziről sugárzó erőt és a szeretetet.

Igen, a szeretetet. Az európai kultúra alapköveként emlegetet Biblia, semmi másról nem beszél, mint a szeretetről. Arról a szeretetről, ami nehéz. Nem arról, ami könnyű, amikor a szeretet tárgya úgy viselkedik, ahogy nekem tetszik,  azt mondja, amit én akarok, hogy mondjon, úgy szeret, ahogy nekem tetszik. Így könnyű szeretni, hiszen a szeretet nem a másikról szól, hanem rólam, akinek elvárásai vannak, hogy miként és hogyan kell működnie a másiknak, hogy az normális legyen. 

Számomra az a szeretet, ami két felnőtt ember egymás iránti elkötelezettségére épül, normális. Bármilyen is legyen a nemi összetétel.

Nincs jelentősége. Mert a lényeg ettől még megszületik és a lényeg, a szeretet, az, ami valóban fontos és emberi, nem változik. Érdekes, és némi ellentmondást magába hordozó az a tény, hogy ez nem magától értetődő, és nem természetes magatartás egy olyan országban, ami sokszor és sokfelé deklarálta magáról, hogy keresztény ország. És ez a mondatom nem tartalmaz semmiféle negatív felhangot senkinek a hite vagy vallási, filozófiai meggyőződéséről. Éppen ellenkezőleg.

Én a szeretetet veszem észre a világból, nem pedig azt, hogy kik és hogyan szeretik egymást. És én örülök a szeretetnek.

Nem foglalkozom azzal, hogy ki meleg, ki hetero, kinek van barna haja, kinek van szőke haja vagy fehér bőre.

És éppen ezért nagyon nem értem, hogy azok, akinek az lenne az egyik legfontosabb feladatuk, és ezt úton – útfélen hangoztatják is, hogy oly módon változtassák a világot, ezt az országot, hogy az a szeretet felé tartson, miért akarják meghatározni, hogy mi a jó szeretet, hogyan merik kijelenti, hogy mi igazi és mi hamis.

Honnan veszik a bátorságot, hogy liberális hóbortnak nevezzenek nem heteroszexuális kapcsolatokat.

Budapest világváros, és a hivatalos álláspont ellenében, hál Istennek, még multikulturális világváros. Ennek a városnak a vezetője nem nevezhet semmilyen kisebbségi rendezvényt »nem természetesnek és visszataszítónak«.

Mert ez a kijelentése nem kultúremberhez méltó. Nem méltó egy valóban igaz értékekben hívő, keresztény, konzervatív kultúremberhez. Lásd Európa. És ez a kijelentés egy főpolgármester szájából soha nem magánvéleményként hangzik el.

Félreértés ne essék, a főpolgármester úrnak lehetnek félelmei, lehet zavarban attól, ha két férfi egy pár, vagy két nő egy pár, még akár rossz érzései is lehetnek, idegenkedhet ettől, de vagy nem kell egy világváros vezetését elvállalni, vagy pedig az a dolga, hogy változtasson  ezen az idegenkedésen. Akarja, hogy ne így legyen, hogy megértse embertársait, hogy ne ítélkezzen, hanem kérdezzen, hogy ne felsőbbrendűen véleményezzen, hanem vizsgálódjon, nyissa ki szívét a lelkét, és merengjen el azon, hogy vajon, mi az, amitől ennyire retteg ettől a témától.

Ez a dolga, azért, mert ő a mi vezetőnk. Mindannyiunk vezetője, az enyém is, kell, hogy engem is szeressen, mert én is Budapesten élek és ide tartozom.  Engem is képvisel. És minden ilyen kijelentésével azt az amúgy is egyre  inkább uralkodóvá váló  eszmét erősíti, hogy vannak felsőbbrendű magyarok és vannak alsóbbrendű magyarok. Pedig elárulom, nincsenek. Csak magyarok vannak.

Neki, mint politikusnak, mint a köz szolgálójának, ezen,  nagyon keményen dolgoznia kell, és akkor nem fog szinte elájulni a rettegéstől, ha kezet kell velem fogni bemutatkozásnál, és nem fogja azt gondolni,hogy a melegfelvonulás megrontja a gyerekeket, és nem fogja azt gondolni, hogy a melegek visszataszítóak. Nem mondom, hogy könnyű út. De ez a dolga. Mert ezt vállalta.

Azon kell dolgozni, – persze nemcsak neki, de hát közvetlenül mégiscsak ő az én apukám, – hogy ne egy olyan társadalomban éljünk, ahol a legdurvább szitok szó, az hogy buzi. Buzi, aki nem ad elsőbbséget, buzi, aki elém áll a boltban, buzi, aki más véleményen van, mint én, és buzi mindenki. Persze csak én nem.

Nem lehet senkinek a szexuális beállítottsága utolsó, mindent eldöntő negatív érv egy konfliktusban. Nem lehet értékmérő valakinek a szexuális preferenciája. Nem lehet egy társadalmi, politikai, gazdasági, családi, vagy személyes vitában érv, senkinek a szexuális beállítottsága. Soha!

Még akkor sem, ha az a másik fél, az amerikai egyneműek házasságát engedélyező döntés után, ormótlanságokat követ el. Még akkor sem. Mert ugyanolyan ormótlanság bíróságon bizonygatni valakinek a szexuális beállítottságát, mint homofób megjegyzéseket tenni, és ugyanúgy azt a bizonyos harcot erősíti, ami számomra teljesen abszurd és elkeserítő.

Nem harcolhatunk, mert nem lehet háború! Mert az semmi másról nem szól, mint a hatalomról. És az erő, az nem a hatalom, még ha 20 esztendő is. Az erő a belső bizonyosság, az erő az önazonosság, az erő a nyitottság, az erő az odafigyelés, az erő az érvek rendszere, az erő a megértés, az erő a bátorság, az erő a türelem, az erő a figyelem, az erő kitartás. Tudom, hogy nehezebb, rögösebb és hosszabb út, mint a hatalom. De a hatalom elmúlik, elporlik, elveszik, és a múlt homályába vész. A hatalom nem tudja az emberek gondolkodását megváltoztatni, legfeljebb csak időlegesen, és azt is csak a félelem miatt.

Az erő hosszútávon és alaposan tudja megváltoztatni a világot.

Mi sem bizonyítja  ezt jobban, mint hogy itt vagyunk és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy én itt állok, hogy merek itt állni, hogy nincs félelmem  attól, hogy itt állok és vállalni tudom azt aki vagyok, azt ami vagyok.

Kedves heteroszexuális, és homoszexuális és transzszexuális és aszexuális megjelentek!

Végezetül egy nagyon személyes, mondhatni már intim gondolat, azoknak, akiknek még mindig nem értik, hogy miért is vagyunk egyformák, annak ellenére, hogy máshogyan és másként szeretünk.

És kedves Te, aki nem tudom, hogy itt vagy–e.

Amikor reggel felébredek és amikor este lefekszem a világ omlik rám, attól, hogy máshol vagy.

Az elhagyottság, a kudarc fájdalma nagyon mély.

És nem számít, hogy Te, milyen nemű vagy.

Kedves Mindenki, ugye pontosan érthető és átélhető mindenki számára, hogy milyen  a fájdalom, ha az egyetlen másik, már nincs.

Na, ezt vegyük alapul!

Ezt a közös ismerős érzést. És a másik felét a világnak, azt, amikor ott van mellettünk. És boldogok vagyunk!

Éljen a szabadság a fájdalomra és éljen a szabadság a szerelemre!

Konklúzió: éljen a szabadság!

Köszönöm”