Amiért egy konzervatívnak fontos lehet az alapjövedelem

Érdeklődéssel olvastam Bencsik Gábor írását a Mandineren az alapjövedelemről.

„Az idő – talán ez a legfontosabb faktor, amikor az ember a konzervatív vagy a baloldali világnézet közül választ” – írja a szerző, és ezt a gondolati fonalat húzza végig következetesen az esszéjén, azt állítva: „a durva beavatkozások – legyenek mégoly jó szándékúak is – mindig több kárt okoznak, mint hasznot”. Ez az alapgondolat szolgáltat muníciót ahhoz, hogy a szerző az alapjövedelem gondolatát „új kommunizmusnak”, híveit az eurokommunisták utódainak, idézőjelesen „jó” embereknek nevezze, akik erőnek erejével meg akarják változtatni a világot.

Az esszé záró-következtetéséből az is kiderül, hogy a szerző olyasvalaki, aki szerint – ha nem is az alapjövedelemmel, de valamiképp – vissza kell szorítani a szegénységet. Bencsik Gábornak tehát nem az alapjövedelem céljaival van gondja (bár erre kifejezetten nem tér ki, feltehetően nem csak a szegénység csökkentésének céljával ért egyet, hanem a lecsúszással fenyegetett középosztály védelmével is, amely szintén az alapjövedelem egyik célja), hanem túl radikális és kiszámíthatatlan eszköznek tartja. A célokat tekintve tehát van egy közös gondolkodási alapunk.

Persze, tudom, igazán nem elvárható egy konzervatív világnézetű embertől, hogy radikális változásokat támogasson. S ha az alapjövedelem radikális változás, és konzervatív ember radikális változást nem támogat, akkor a szillogizmus végkövetkeztetése: konzervatív ember az alapjövedelmet nem támogatja.

De vajon miért nem lelkesedett tiszta szívből a koncepcióért a marxista filozófus Tamás Gáspár Miklós, aki szerint valójában a termelési viszonyokat kellene megváltoztatni?

A válasz: az alapjövedelem radikális reform, de rendszeren belüli reform. Nem számolja fel sem az összes társadalmi igazságtalanságot, sem a kizsákmányolást, sem az egyenlőtlenséget, ám némileg csökkenti. Új kommunizmusról – legalább metaforikusan – akkor beszélhetnénk, ha a kapitalista rendszer megdöntéséről lenne szó. Erről viszont nincs szó.

A gazdasági-társadalmi rendszer leglényege nem változik. Azzal viszont, hogy a rendszeren belüli feszültségeket csökkenti, magát a rendszert óvja meg a robbanásszerű, kontrollálatlan átrendeződéstől. Ez lehet talán a legfontosabb ok, amely miatt a klasszikus értelemben vett, a radikális változásoktól tartó konzervatívoknak is érdemes támogatniuk az elgondolást. A korábbi szillogizmus itt íródik felül: olykor radikális változás kell ahhoz, hogy ne következzen be még radikálisabb változás – ilyenkor egy konzervatív is nyugodt lelkiismerettel, világnézetével összhangban állhat ki a radikális változások követelése mellett.

Persze, sok konzervatív most talán azt gondolja, társadalmi robbanástól semmiképp nem kell tartani, nem annyira nagy a társadalmi elégedetlenség.

Azt azonban tudjuk mindannyian a statisztikákból, hogy a népesség kétötöde a létminimum alatt él, s háromnegyede nem tud kifizetni saját erőből egy váratlan, néhány tízezer forintos kiadást sem. Nemcsak a szegénység érint sokakat, ennél is sokkal többeket érint a lecsúszás veszélye, a szavakkal nehezen kifejezhető létbizonytalanság érzése. A létbizonytalanság pusztító érzés, s bizonyosan ott a hatása számos lehangoló statisztikai adatban a magyarok boldogtalanságától kezdve a munkahelyi stresszen át a depresszióig és alkoholizmusig.

A konzervatív olvasónak talán most az jut eszébe, az egyéni nehéz sorsok – bármennyi is van belőlük – még nem feltétlenül állnak össze a társadalmat felforgató erővé. Ha így is lenne, pusztán ezért ragaszkodni a fennálló helyzethez mélységesen erkölcstelen lenne. Másrészről pedig ez aligha van így: a jelenlegi rendszerben olyannyira kiélezettek – és folyamatosan éleződnek – a feszültségek, hogy ez a rendszer egyszerűen nem lehet hosszabb távon stabil. S ha robban, akkor robbanhatnak vele olyan elemek is, amelyek a rendszer lényegéhez tartoznak ma, mint például a piacgazdaság, az alapvető emberi jogok. Ehhez a robbanáshoz nem kell hagyományos értelemben vett forradalom, talán épp választással jut hatalomra egy sokat ígérő, de a demokratikus, s úgy általában a humanista értékeket sem sokra tartó politikai erő.

Ezt nem kellene megvárni, s nagyon remélem, ezzel konzervatív polgártársaim is egyetértenek.

S már épp pontot tettem volna rövid esszém végére, amikor konstatáltam: Bencsik Gábor újra írt az alapjövedelemről a Mandineren, ezúttal az alapjövedelem morális hatása köré csoportosítva gondolatait.

Igaza alátámasztásához hosszan idézi Polányi Károlyt, a kapitalizmus nagy hatású elemzőjét és kritikusát, aki egyik híres könyvében az angliai 1795-ös speemhamlandi törvény – amely kiegészítette a szegények jövedelmét a megélhetés minimális szintjére – katasztrofális hatásait ecsetelte. Bencsik a korábbi esszéjében is utalt Polányira.

A szerző arra azonban nem tért ki, hogy Polányi az idézett fejezetben az áldatlan állapotokat azzal hozta összefüggésbe, hogy a segélyek szintje és a bérek szintje nagyjából egybeesett. S még azt is megjegyezte: ha a munkások szabadon egyesülhettek volna, akkor a segélyrendszer a béreket inkább emelte, nem pedig lenyomta volna, s nem tette volna tönkre az embereket. A PM alapítványának alapjövedelem-koncepciója szerint a munkavállaló az alapjövedelem legalább dupláját keresné - Bencsik Gábor valószínűleg nem ismerte ezt a részletet. Az alapjövedelem koncepciója, amiről mostanában beszélünk, egészen másról szól, mint az angliai 1795-ös szegénytörvény.

Az alapjövedelmet nemcsak zöld, újbaloldali, szociáldemokrata, de humanista liberális vagy keresztényszociális alapról is sokan támogatják szerte a világon. Friss hír az is, hogy az Alapjövedelmet támogató Finnországban az agrárius Centrumpárt nyerte a választást, és várhatóan a Konzervatív párttal fog koalíciót alkotni, melynek vezetője szintén támogatásáról biztosította az alapjövedelmet.

Ma Magyarországon vannak annyira súlyosak a társadalmi problémák, hogy egy közös gondolkodás erejéig zárójelbe téve az ideológiai különbségeket, konzervatív, liberális vagy jobboldali polgárok is nyitott elmével fontolják meg az alapjövedelem – Magyarországon a friss, zöld baloldalról érkező – ajánlatát.

Szabó Zsolt
A szerző a Párbeszéd Magyarországért Párt tagja