Jobboldali sajtóháború: csak jót vagy semmit?

Nem ülök fel a közszolgálati médiát ekézők traktorára. Ez a fajta kárörvendés az a rázós műfaj, amitől rosszul vagyok. Egyébként igen, szurkolok a nagy átalakítás sikerének, és remélem, hogy az új médiumok nem halnak bele a komoly tüneteket mutató gyermekbetegségeikbe. Az új médiumcsaládra ugyanis már régóta szükség volt, ha nem is abban az összefüggésben, ahogy azt sokan gondolják. Inkább úgy, mint a pénzpiacokon a rossz bankra.

A közszolgálati hírtévé, a rádiós hírszolgáltatás, ha nem is deklarált módon, de kétségtelenül a kormányzat jó híreinek tolmácsolására és a rosszak elhallgatására szegődött, plasztikusan bemutatva a hatalom ideális médiáról kialakított minden tévképzetét. A BBC-normák alapján álló közszolgálatiság is inkább tűnik a nyugat ravaszkodásának, mint irányadó alapelvnek, így a közpénz itteni elköltését sem a műsor minőségén kell számon kérni.

Az új média szerepe pozitív olvasatban nem más, mint hogy megtisztítsa a jobbközép médiumok szellemi portfólióját a korábban rá nehezedő elvárások teljesítésének terhétől. A reklámköltések pénzügyi köldökzsinórja után szombati interjújával maga a párt alelnöke tette egyértelművé, hogy a barátkozós, szívességet kérő és adó kapcsolat szálait is elvágja a kormányzat. Ha az adminisztratív eszközökkel beszűkített reklámpiacon is képesek lesznek ezek a műhelyek megállni saját lábukon (ez komoly, de nem reménytelen feladat), sajtó szakmailag ennél jobb hírt nem is küldhettek volna. 

A szakításból a Hír TV és a Heti Válasz, de különösen a Magyar Nemzet előtörténetét ismerve egyáltalán nem következik harcos ellenzékiség. Épp ellenkezőleg, a hatalom aktuális megfontolásaitól függetlenedve, újra autonóm módon képviselheti a polgári Magyarország ízlés- és értékvilágát. Csak az tesz egyenlőségjelet a kritika és az ellenzékiség közé, akinek a pártpolitikai szemüveg hozzánőtt az arcához.

Miután a sajtópalettán ma már határozott kontúrokkal körberajzolható, hogy hol terem a propaganda; mindaz, ami azon kívül esik, a távolságtartóbb újságírás és a függetlenebb szerkesztőségi munka irányába mutat. A kormány képviselői eddig egy jól-rosszul kigondolt stratégia mentén rázták le, hajtották el kommunikáltak az ellenségként kezelt baloldali, liberális sajtóval, s etették információval a sajátjukként kezeltet, ám most új helyzet állt elő. A Fidesztől elpártolt, de még visszaszerezhető több mint fél millió polgár érezheti úgy, hogy a NER-ből kihajított, de értékrendjében változatlan, a korábbinál szabadabb média az ő hangján szól, az ő kérdéseit teszi fel.

Fontos indikátor lesz az elkövetkezendő hónapok mért példányszáma (nézettsége, hallgatottsága), mert megmutatja, hogy a felhasználók ezekben a médiumokban a Fidesz kommunikációs teljesítményét vagy a szerkesztőségi munkát értékelték-e magasabbra. Lehet ezeket a nézőket, olvasókat Simicska oldalára áttolni, leellenzékizni, csak épp nem érdemes. Egei Antal és Horváth Zsolt szellemének kihátrálása a sajtó ezen feléről persze nem teszi könnyebben emészthetővé a közmédiába öntött, ár-érték arányban súlyos egyensúlytalanságot mutató 80 milliárd forintot. Nem csak azért, mert ez nagyságrendekkel több pénz annál, mint amennyiből elkészíthető a havi két miniszterelnöki nagyinterjú az MR1-en (a kormányzati célok és szándékok megismertetéséhez a reggeli beszélgetések időkerete elég is lenne), de azért is, mert azt az érzetet kelti, mintha a köz szolgálata a pénzen vásárolható lojalitást jelentené.

A mindenkori hatalom ellenőrzőinek köre most néhány szereplővel bővült és többpólusúvá vált. Mindazoknak, akik szerint a kritika csak méltánytalan lehet (bár nem egy esetben ezt tapasztaltam), ajánlom, hogy tegyék fel maguknak a kérdést: kik azok, akikhez a közkeletű vélekedés alapján úgy viszonyulunk, hogy róluk már csak jót vagy semmit.