Koronázás, trónbeszéd

„Amitől a miniszterelnök újbóli megválasztása a parlamenti demokrácia eseménye lett volna, az a kormányprogram előterjesztése, majd megvitatása lett volna. A parlamenti demokrácia lényege, hogy a kormányzó parlamenti többség a polgárok őt megválasztó többségének álláspontját képviseli és aszerint kormányoz, de tudatában van a kisebbség létezésének, jelenlétének a parlament falai között is, és azon kívül is. Ahol a procedúrában, a külsőségekben ez nem jelenik meg, ott nyilvánvalóan nem parlamenti demokráciáról van szó. (...)

Az, hogy a vezetőt programhirdetés nélkül választják meg, leginkább arra emlékeztet, ahogy a párt főtitkárát választották meg a kommunista párt kongresszusán (vagy az első titkárt korábban a központi bizottságban). Ott kap a főtitkár olyan korlátlan, programhoz nem kötött mandátumot, mint amilyet Orbán követelt ki magának fideszes párttársaitól. És hasonlóképpen, a kommunista pártkongresszuson képviseli mindenki ugyanazt, ott nincs képviselve más, alternatív álláspont (amióta Sztálin az SZK(b)P-ben felszámolta a frakciókat). Tartalmilag tehát pártfőtitkár-választásnak lehettünk tanúi. »Все встают, бурные апплодисменты«, magyarul »mindenki feláll, viharos taps« – ezt olvastuk a sztálini idők szovjet pártkongresszusainak jegyzőkönyveiben, s ezt láttuk az Orbánt beiktató parlamenti ülés tévéközvetítésén is. Ami azonban a külsőségeket, a fanfárokat, a katonai díszegység parancsnokának jelentéstételét illeti, ilyenre nem emlékszem az egykori pártkongresszusokon, ez inkább egy uralkodó koronázásra emlékeztet. Ahogy az is, amint a frissen megkoronázott uralkodó kimegy a palota erkélyére, és köszönti az integető híveket. Ez is megtörtént, ha nem is az erkélyről, de a palota előtti színpadról, ahol az uralkodó rövid beszédben szólt is az ünneplő alattvalókhoz. (...)

De térjünk még vissza az ülésterembe. Programbeszéd, programvita a parlamenti szavazás előtt nem volt, de beiktatási beszéd, ha tetszik, trónbeszéd igen. Ez a beszéd Orbán tizenhat évvel ezelőtti, akkor a kormányprogram vitájának végén mondott válaszbeszédét idézte fel számomra, amikor ott ültem a parlamentben SZDSZ-es képviselőként, letaglózva, mert először hallottam tőle azt az azóta már megszokott, demokraták számára elfogadhatatlan retorikát, amely szerint csak ő képviseli az emberek, a családok, a nemzet érdekét, s aki nem őt követi, az szemben áll mindezzel. A demokrata helyett, aki tiszteletben tartja a vetélytársakat s az ő álláspontjukat, már ott az önkényúr jelent meg, aki csak önmagát tudja hatalmon elfogadni. Tizenhat év elteltével, a képernyő előtt ülve már nem lepett meg ugyanez, de most is megütött. Mindenekelőtt megismételte a már Berlinben elmondott állítását, miszerint vele az »európai közép« nyert a választásokon, szemben a jobb- és baloldali szélsőséggel, mely utóbbin, baloldali szélsőségen a piacgazdaság és a demokratikus jogállam, valamint az európai integráció álláspontját képviselő ellenzéki pártok értendők. Így fogalmazta újra a »centrális erőtér« kötcsei gondolatát, megkérdőjelezve minden riválisának legitimitását, európaiságát, miközben valójában ő maga fordult szemben az elmúlt négy évben mindazzal, amit a második világháború óta a demokratikus Európa jelent.”