Megszállók és megszállottak

„A történelmet a politikától elvonatkoztatni nagyon nehéz, s csak a legnagyobb történetíróknak sikerült. A történelmet a tényektől elvonatkoztatni a lehető legkínosabb vállalkozás, amelyre leginkább diktatúrák megbízott történészei tesznek komoly erőfeszítéseket. Azoknak a kurzustörténészeknek, akik megvádolták a magyar kormányt azzal, hogy a német megszállásnak afféle dicsőítő emlékművet akar állítani, nemcsak az Orbán-kormány céljairól, hanem a polgári történetírás által sokszor értékelt német megszállás nyomasztó emlékéről sincsenek fogalmaik. A magyar nemzettudatban – írók, költők, polgári politikusok, nem németbarát katonatisztek visszaemlékezéseinek garmada tanúskodik erről – a német megszállás képei komorak, letargikusak, elkeserítők. Az Orbán-kormány tehát egyenesen sárba tiporná a magyar nemzettudatot, ha igaz lenne az, hogy a német megszállásnak akar dicsőítő emlékművet állítani.

Hitler már 1943-ban meg akarta szállni Magyarországot, szeptemberben dolgoztatta ki a Margaréta-tervet. Három hadműveleti területre osztották föl hazánkat: Nyugat-Magyarországra, amely Budapestet is magában foglalta, a Tiszántúlra, amelynek megszállásánál a román haderőt is bekalkulálták, és a Tiszától északra eső területekre, ahol a szlovák és a német erők közreműködésével történt volna a megszállás. A Margaréta-tervnek új és új aktualizált változatai születtek egészen 1944 februárjáig, alkalmazkodva a változó helyzethez. Czettler Antal történész, kortanú Kállayról írt könyvében olvashatjuk: »a magyarországi bevonulás nem volt „virágháború”, mint az osztrák anschluss 1938-ban, ahol mind a vidék, mind Bécs lakossága őrjöngő lelkesedéssel fogadta Hitlert és csapatait.« Március 19-én hajnalban Gestapo-ügynökök már kész listával járták a fővárost, németellenes közéleti személyiségek lefogásának szándékával. Letartóztattak 9 felsőházi tagot, 13 képviselőt, 45 ismert személyiséget. Bajcsy-Zsilinszky Endrét megsebesítették, elhurcolták, később a nyilasok kivégezték.”