Az Orbán-kormány és a nemzeti érzés

»Nem az az igazán szomorú, hogy gonosz a Fidesz, hanem az, hogy milyen eredményes. Különösen kirívó az egyetemisták példája. Az ember azt gondolná, hogy 2012-ig mint kedves, jóravaló, törekvő fiatalokra gondolt rájuk a magyarok többsége, azok is, akik nem jártak egyetemre. Valahogy így: többet-kevesebbet ugyan, de tanulnak azért, hogy jó munkájuk legyen és azzal nemcsak maguknak, hanem netán a többieknek is hasznára legyenek. Amikor kiderült, hogy nem minden egyetemista tűri csendben a felsőoktatás szétverését, hirtelen az is kiderült, hogy ezek bizony (hm, majdnem) mind 8-10 évig lustálkodnak és buliznak a rendes emberek pénzéből, aztán meg pattannak külföldre. Szomorú látni, hogy ezt az aljasságot milyen sokan szajkózzák újra - és még szomorúbb, hogy milyen kevesen vannak, akik »nem érintettek« (mintha a felsőoktatás szétverése nem érintene minden magyar embert már középtávon), és a Facebookra beírt »veletek vagyunk« üzeneteken túl is tesznek valamit. Vagy egy másik, ehhez közeli példa: talán nem volt annyira nyilvánvalóan gonosz húzás, amit annyira nyilvánvalóan ártatlan csoport szenvedett el, mint amikor az egyetemre felvételizni kívánókkal az utolsó utáni pillanatban közölték, hogy szevasz, amire akár éveken keresztül készültél, az mostantól egyáltalán nem úgy van. Mégsem láttunk elsöprő szolidarítási hullámot. A magyar társadalom gyakorlatilag magukra hagyta az érintett családokat, mintha a nemzet nyomasztóan nagy része oda sem figyelt volna, vagy azt gondolta, hogy ez az ő gondjuk – vagy belefolyt abba a vitába, hogy hát aki egyetemet végez, az jobban keres, fizessen csak a hasonlesője. Csoda, ha ezek után annyi fiatal ábrándozik arról, hogy külföldre megy?

Fene tudja, volt-e és mikor valami ténylegesen létező, működő, ható összetartó erő a magyar társadalomban. A rendszerváltáskor? Előtte, amikor együtt lehetett utálni a komcsikat? Ennél vagy annál a választásnál, amikor jól elkergettük az éppen aktuális rohadékokat? Az biztos, hogy nem kizárólag az Orbán-kormány rombol: sok helyen csak láthatóvá teszi az együttérzés, az összetartozás hiányát. Az egyetemisták elleni ellenszenv talán nem volt jellemző korábban, de bizonyos csoportokat már régóta hajlamosak vagyunk látványosan kirekeszteni a honfitársi együttérzésből. Már régen elkészült a frappáns válasz arra, ha valaki a hajléktalanok iránti együttérzésre szólít fel: »akkor fogadj örökbe egyet« - mintha a probléma nem az egész társadalom szégyene, megoldása pedig közös feladat lenne, hanem egyéni hóbort volna egyáltalán észrevenni.”