Budapest huszonvalahány, szanaszét húzó kerületből áll, amelyeket nagyrészt akarnok kisfideszesek vezetnek.
„Egy kétmilliós, múltjára és szépségére büszke világvárosnak core activity-je a szép világítás, de nem az, hogy huszonvalahány, szanaszét húzó kerületből áll, amelyeket nagyrészt akarnok kisfideszesek vezetnek napi egyéni érdekeik alapján, a rendőrségi szervezete kerületi bázisú és nem feladat szerint osztott (kerületi kapitánysági feladat a közrendvédelem, az összes többinek már rég BRFK-közvetlen szervezetben kellene lennie, maximum négy-öt nagyrégióra osztva Budapestet). Nem core activity, hogy az ilyesmihez csak hobbistaként értő, de a nagyfőnökkel rokonságban álló, nulla releváns tapasztalattal bíró egyént oktrojálnak a fővárosi közlekedés élére, össze-vissza csoportosítgatva alatta az erőforrásokat.
Felteszem, ha Tarlós Istvánt leitatnánk és kapna egy könnyebb lefolyású őszinteségi rohamot, a fenti felsorolást napestig tudná folytatni. Az igazi spórolás akkor kezdődne, ha a gazdaságtalanul működő szervezetet le lehetne szervezni a felére, ha a folyamatábrák a főváros-kerület-országos hatáskörű szerv mátrixban nem úgy néznének ki, mint egy tányér spagetti. Addig ugyanis nem lehet spórolni, amíg a folyamatok egyes pontjaihoz nem tudunk konkrét költségeket rendelni. Ez nagyjából a szervezetismereti kisegyszeregy, amelyet a világ legnehezebb dolga felmondani, ugyanis ahhoz a bizonyos tányér spagettihez rengeteg érdek fűződik.
Tarlós István a mostani kurzus kevés szimpatikus szereplőjének egyike, de sajnos attól vált azzá, hogy láthatóan béna kacsa volt az első pillanattól.”