„Amikor a politikus üvöltözik, sikong, busong vagy szteppel, hogy a kormány/ellenzék el akarja venni a nyugdíjasoktól, ami a nyugdíjasoké, hogy katasztrófa fenyeget, ha elmarad tizenvalahanyadik havi, és hogy a nyugdíjakat úgy kéne emelni, hogy az inflációt szorozni jegybanki alapkamat négyzetével, és még adni kell ezt meg azt, mert a nyugdíjasok megérdemlik, hiszen egész életükön át dolgoztak, nos, az a politikus semmi mást nem csinál, mint az ország maradék pici jövőjét teszi ezerrel tönkre, saját, nyomorult, ultrarövidtávú politikai érdekéből, és járulékos károkozásként nyomatja a legsötétebb baromságokat a magyar agyakba. (...)
Az utóbbi években alig hangzott el értelmes gondolat nyugdíjügyben, a magánnyugdíjpénztárak államosításakor pedig tetőzött az őrület a nyugdíjtőzsdétől a cinikus nyugdíjmentésig, most végre értelmes dolgokról lehet hallani a kormány környékéről: egyéni számla, csak a járulékbefizetésekből fedezett nyugdíj. Jó, még nem egy svéd modell, de azért valami, amiben már jobban stimmel a matek.
Ezt kell csinálni, nincs mese. A megélhetési jajongókkal nem kell foglalkozni, nem elkezdeni sumákolni, hazudozni, nem visszaszíjjártópéterezni. Hanem beleállni, vállalni, végigcsinálni. Papíron kiszámolni, megmutatni: igen, kevés lesz az állami nyugdíj, csak annyi, amennyi az éhen halástól megment, nem lehet majd tíz év múlva az akkori átlagkeresett 90 százalékával nyugdíjba menni. Mert csak ennyi jut. Különben mindannyian beledöglünk.”