Másoknak futballsztár volt, nekem az édesapám... – Ifjabb Fekete László a 10 éve elhunyt Ezüstcipős Újpest-legendáról a Mandinernek

Nyitókép: Két ezüstcipős Újpest-legenda: Fekete László (balra) és Dunai Antal (családi archívum)

 ***

Fekete László a magyar futball legendás alakja. Az Újpesti Dózsával négyszer nyert bajnoki címet, egyszer Magyar Népköztársasági Kupát. Lila-fehér mezben 233 NB I-es mérkőzésen 136 gólt szerzett. Az 1978-79-es bajnokságban 31 találattal lett gólkirály, ezzel a teljesítménnyel, Európa második legeredményesebb labdarúgójaként – a holland Kees Kist mögött végezve – ezüstcipős lett. 

A magyar válogatottban 21 mérkőzésen öt gólt szerzett, az 1978-as argentínai világbajnokságról csak az utolsó pillanatban, sérülése miatt maradt le. A mindig víg kedélyű, a gyorsasága miatt „Golyónak” becézett támadó 2014 márciusában hunyt el. Fia, ifjabb Fekete László is futballista lett, többek között játszott az MTK-ban, a REAC-ban és az ESMTK-ban, és négy évet lehúzott a finn első osztályban is HJK és a RoPS csapataiban, a helsinki együttessel BL-selejtezőn szerepelt. Édesapja emlékének adózva vállalta el a beszélgetést, és kezdésként azt a soha nem felejthető, tíz évvel ezelőtti, március eleji napot idézte fel, amikor megtudta, innentől kezdve minden más lesz, mint előtte... 

„Egy gyász kapcsán teljesen mindegy, hogy egy, kettő, három vagy éppen tíz év telik el... Emlékszem, a Lehel téri piacon lévő borozónkban éppen végeztem a napi teendőkkel, és bandukoltam le a metróhoz, amikor apám korábbi csapattársa, Tóth András hívott. Ugyan gyermekkorom óta ismertem őt, de nem voltunk napi kapcsolatban, azért is vettem föl vidáman a telefont, mert már rég beszéltünk. >Szia, Andriskám, mi újság?< – kérdeztem. Már a pár másodperc szünet is gyanús volt, majd szomorú hangon válaszolt: >Lacikám, rossz hírt kell közöljek veled... Éppen most hívtak a Móri Rendőrkapitányságról, hogy a Golyó Vecsés és Monor között, vezetés közben rosszul lett, és már nem tudták megmenteni az életét...< Azt hittem, hogy abban a pillanatban megnyílik alattam a föld...

Már nagyon készült a 60. születésnapja megünneplésére, ehelyett a gyász időszaka következett... Annyit tudtam meg, hogy még volt lelkiereje félreállni, de amikor rátaláltak, már az anyósülésen volt eldőlve.”

Tudom, hogy édesapjával mennyire közel álltak egymáshoz. Egy ilyen tragédia után mennyiben változott meg az élete?

Szokták mondani, hogy akkor válsz igazán felnőtté, amikor a szüleid elmennek. Édesanyám szerencsére életerős és velem van, vele is nagyon szoros a kapcsolatom, de egy apa mindig más... Igazi támaszom volt, mögöttem állt a legnehezebb pillanatokban is – akár a futballban, akár a hétköznapi dolgokban –, és mindig számíthattam rá. Elvesztésével félig-meddig egyedül maradtam, hiszen nincs kit felhívjak, nincs kitől tanácsot kérjek...

Mennyire szembesült már gyerekkorában azzal, hogy édesapja – egy futballsztár?

Sajnos játszani már nem láttam, hiszen 1985-ben hagyta abba a profi futballt, én pedig 1981-ben születtem. Csupán halovány emlékképem van arról, hogy anyámmal kinn vagyunk egy meccsen, és hallom a stoplik koppanását és a szurkolók moraját. De a futballba születtem, ebben a közegben szocializálódtam. Lehet, hogy apám másoknak a „Golyó” vagy a „Fekusz” volt, a futballsztár, de nekem elsősorban az édesapám.

Bárkivel kedélyesen elbeszélgetett, akár egy vezérigazgató, akár egy egyszerű szurkoló állította meg. Már kamaszként szembesültem vele, hogy apám hosszasan diskurált valakivel, majd amikor megkérdeztem, hogy ki volt ő, csak annyit válaszolt nevetve: „fogalmam sincs...” Az évek múlásával már kellő rutinom is kialakult ezzel kapcsolatban: pontosan tudtam, hogy melyik pillanat az, amikor apámnak egy beszélgetés során beugrik, hogy kivel is beszélget tulajdonképpen hosszú percek óta. Amikor ezzel szembesítettem, mindig nagyokat röhögtünk...

Édesapja és Törőcsik András legendásan jó barátok voltak. Ebből a kapcsolatból fel tudna idézni valami jellemző momentumot?

Állandóan ugratták egymást! Tényleg nagyon jó barátok voltak, hiszen már a BVSC-serdülőben és az ifiben is együtt játszottak. Aztán úgy alakult, hogy apám Törő előtt pár évvel igazolt a Dózsába, így a BVSC – Újpest ifimeccseken még egymás ellen léptek pályára. Amikor Kese (Törőcsik András másik beceneve – a szerk.), meglátta lila-fehér mezben, egyből megtalálta őt: „mi van, Genyókám (gyakran hívták így egymást), áruló lettél?!” Apám 1973-ban mutatkozott be a Dózsa felnőttcsapatában, Törő egy év múlva lépett be az NB I-es öltözőbe. Nos, apámnak sem kellett több, egyből így köszöntötte: „Mi van, áruló, jól vagy?”

Fekete László nem csak a gyorsaságáról, a gólerősségéről, hanem a biciklicseleiről is híres volt... 

Eszméletlen, hogy mennyire tökélyre fejlesztette ezt, mindemellett egy őserő volt! Szerintem életében nem tudott egy fekvőtámaszt tökéletesen megcsinálni, de három védővel a nyakán simán begyalogolt a kapuig, és a labdával is hihetetlen gyors volt. Mesélte, hogy amikor a Fradival játszották a derbiket, a már akkor is sokszoros válogatott Bálint László egyedül tőle tartott, pontosabban a kiszámíthatatlan biciklicseleitől. Ám bármennyire készült erre, apám félidőnként háromszor-négyszer mindig az őrületbe kergette Bárót... 

Korábban mesélte, édesapja állandóan froclizta önt, hogy nem futott be fényesebb futballistakarriert...

Meggyőződése volt, hogy sokkal jobb képességekkel rendelkezem, mint ő. Amikor például meglátott egy korábbi csapattársamat a tévében, egyedi stílusában mindig emlegette: „látod, ennél a botlábúnál is sokkal jobb futballista vagy!”. Tény, hogy óriási csomag volt számomra édesapám karrierje, de így is megvolt a lehetőségem a kitörésre: 16 évesen előszerződést kötött velem a Feyenoord, de két hét után hazajöttem, mert nagyon egyedül éreztem magam. 17 évesen már bemutatkoztam az NB I-ben, az MTK-ban, de akkor olyan remek futballisták játszottak a csapatban, mint Illés Béla, Halmai Gábor vagy éppen Kenesei Krisztián – esélyem sem volt huzamosabb ideig bekerülni... Az is tény: nem voltam kellően szorgalmas, ám amikor észbe kaptam, még el tudtam szerződni Finnországba, ahol négy évig profiskodtam, és ahol sok nagyszerű élmény ért: a HJK Helsinkivel bajnoki címet szereztem, és BL-selejtezőn is játszottam. Biztos bennem is volt a hiba, hogy nem futottam be azt a karriert, amelyre apám szerint a képességeim predesztináltak volna.

Édesapja emlékét többek között az Ezüstcipő Focisulival is ápolja...

2013 őszén még apám is ott volt az alapítvány megalakulásánál, de a focisuli beindulását már nem érhette meg. Igazi hiánypótló tevékenységet végzünk: hallássérült illetve beszédhiányos gyerekeknek tartunk edzéseket, akik szellemileg és fizikailag is tökéletes állapotban vannak. Rengeteg közös élményünk volt, hiszen a válogatott meccsek hivatalos kísérői is voltunk már. Természetesen kikértük a korábbi ezüstcipős magyar legendák (Dunai Antal, Fazekas László, Nyilasi Tibor) engedélyét is, akikről sokat is mesélünk a gyerekeknek. A megnyitó ünnepségünkre eljött Nyíl, és a srácok egyből körberajongták, mndenki tőle akart aláírást kérni. A láthatóan elérzékenyült Nyíl csak annyit kérdezett: „Honnan tudják ezek a srácok, hogy ki vagyok?” Megtisztelő számomra, hogy ezek a legendák is örülnek neki, hogy próbálom életben tartani azt a szellemiséget, amit ők képviselnek. S remélem, édesapám is büszke rám – ott, odafönn...