Ma a legtöbb nyugati szabályozó úgy véli, egy új globális pénzügyi válság könnyedén megfékezhető lenne, hiszen a korábbi krízisek tanulságainak köszönhetően számos eszköz és stratégia áll rendelkezésre. Két dolgot azonban elfelejtenek: az emlékezet és a hegemón hatalom ereje közbeszólhat.
A szerző a Makronóm senior elemzője.
Ha a következő évtizedben újabb pénzügyi sokk törne ki, mennyire tudnánk megfékezni azt? Ha ezt a kérdést most feltennénk a nyugati szabályozó hatóságoknak, valószínűleg azt válaszolnák, hogy „elég jól”.
Végül is a 2008-as nagy pénzügyi válság óta eltelt 15 évben a nyugati kormányok hatalmas erőforrásokat fordítottak a megfelelő tanulságok levonására, új szabályozások kidolgozására, a megfelelés ellenőrzésére és nem utolsósorban a kultúraváltás elősegítésére.
A Silicon Valley Bank (SVB) tavalyi összeomlása pedig azt sugallja, hogy ez részben bevált. Igen, a szabályozók és az SVB vezetői szörnyű hibákat követtek el az összeomlás előtt, amikor nem látták a kamatkockázat mértékét. De ennek továbbterjedését sikerült megfékezni anélkül, hogy szélesebb körű krízis következett volna be.
Azért nem egészen. A jövővel kapcsolatban érdemes tudomásul venni néhány üzenetet, amely június 17–18-án a London School of Economics pénzügyi történészek által szervezett találkozóján hangzott el. Az itt felszólaló akadémikusok úgy vélik, hogy
két tényezőt gyakran figyelmen kívül hagyunk: az emlékezet és a politikai hegemónia szerepét a pénzügyekben. Érdemes elgondolkodni tehát ezeken, illetve hogy mi történik, ha ezek eltűnnek.
Ezek közül az első – a memória – egy dolog miatt fontos: az emberek nem következetesen és szenvtelenül értékelik a kockázatokat, ahogy azt a 20. századi gazdasági modellek gyakran sugallják. Ehelyett a kockázatot „narratívák” lencséjén keresztül elemzik, hogy Robert Shiller viselkedési közgazdászt idézzem, amelyek magukban foglalják a megélt és a népi emlékeket.
Az emlékezet egyik legfontosabb jellemzője, hogy se nem szenvedélytelen, se nem stabil. Gondoljunk csak az 1929-es pénzügyi összeomlásra és a gazdasági válságra. A szabályozók gyakran feltételezik, hogy ennek a története magától értetődő és egységesen elfogadott volt. Ez azonban nem így van: ahogy két gazdaságtörténész, Tobias Pforr és Giuseppe Telesca rámutat, az 1929-re vonatkozó népi emlékek képlékenyek és „vitatottak” voltak, tükrözve a bankok üzleti modelljét megreformáló Glass–Steagall-törvényhez való hozzáállást.
A Glass–Steagall törvény (hivatalos nevén az 1933-as Banking Act) egy amerikai jogszabály volt, amelynek fő célja a kereskedelmi és a befektetési bankok szétválasztása volt. Megtiltotta a kereskedelmi bankoknak, hogy értékpapírokkal kereskedjenek, illetve befektetési tanácsadást nyújtsanak, ezzel csökkentve a bankrendszer kockázatát. A törvényt végül az 1999-es Gramm–Leach–Bliley Act nagyrészt hatályon kívül helyezte, és ez lehetővé tette a kereskedelmi, illetve befektetési banki tevékenységek összeolvadását. Sokan úgy vélik, hogy ez utóbbi hozzájárult a 2008-as pénzügyi válság kialakulásához.
Ez a képlékenység a 2008-as válság körül is megjelent. Youssef Cassis és Bruno Pacchiotti, az Európai Egyetemi Intézet munkatársai nemrégiben 150 pénzügyi felső vezető körében végeztek felmérést. Ebből kiderült, hogy háromnegyedük (még mindig) traumatikus eseményként írja le azt; olyannyira, hogy a felük szerint az emléke alakítja a vállalatuk jelenlegi kockázatkezelési politikáját, egyharmaduk pedig elmondta, hogy az üzleti modelleiket is ez vezérli.
Eközben kétharmaduk úgy véli, hogy a szabályozók helyesen tették, amikor 2008 után átfogó pénzügyi reformokat vezettek be – és ötből négyen azt szeretnék, ha ezeket fenntartanák, mivel
a piacok rövid ideig emlékeznek, és az új generációk újra feltalálják a régi gyakorlatokat”.
A felmérés azonban azt is kimutatta, hogy e bankárok kétharmada több mint 10, majdnem fele pedig több mint 15 éve dolgozik a pénzügyi szektorban. Így, mivel a pénzügyesek karrierje általában rövid, „kétséges”, hogy a válság közvetlen emlékei „újabb 15 esztendő után is megmaradnak”, ahogy Cassis és Pacchiotti mondja. A kulcskérdés tehát az, hogy mi történik a 2030-as években, és hogy elég idős ember emlékszik-e arra, hogyan lehet megállítani a krízishullámot – és elég új ember figyel-e rá.
Aztán ott van a második kérdés: a geopolitika. Elise Brezis izraeli közgazdász nemrégiben a történelemkönyveket kutatta át, és azt találta, hogy a pénzügyi válságok mintái különböznek konfliktusos vagy viszonylag békés időkben.
A pénzügyi krízisek könnyeben megfékezhetők, hogyha hegemónia közepette törnek ki, hiszen a domináns ország vagy gazdasági rendszer fel tudja használni monetáris és politikai hatalmát (azaz a tartalékait) a negatív folyamatok korlátozására.
Ez történt a 19. századi brit birodalmi hegemónia uralkodása idején, valamint amikor a 20. századi, amerikai vezetésű liberális gazdasági rendszer dominált a G7-országokon és az IMF-en keresztül. Emlékezzünk csak arra, hogy mi zajlott le az 1990-es évek ázsiai válságában vagy 2008-ban, amikor a koordináció szükségességére vonatkozó tanulságokat levonták: mindkét krízis rávilágított a szilárd gazdasági alapok és a hatékony pénzügyi szabályozás fontosságára, valamint a nemzetközi és regionális együttműködés szükségességére a pénzügyi stabilitás megőrzése érdekében.
Amikor azonban a hatalmi egyensúly erősen vitatott, és az országok monetáris, valamint politikai téren is harcolnak egymás ellen, az sokkal nehezebbé teszi a válsághullám megfékezését. Ennek egyik klasszikus példája a két világháború közötti időszak. Brezis attól tart, hogy ez megismétlődhet, tekintettel az amerikai hatalom egyre nagyobb kihívásaira, a robbanásszerűen növekvő államadósság-terhekre és a tőkeháborúk fenyegetésére.
A cinikusok azt mondhatják, hogy nem minden pénzügyi válság illik bele ezekbe a keretekbe, és az ok-okozati összefüggés fordítva is fennállhat: a konfliktusok általában gazdasági sokkokat váltanak ki, amelyek aztán a pénzügyek összeomlását idézik elő. Egy igazi cinikus azt is megjegyezhetné, hogy ha a 21. században szélsőséges tőkeháborúk alakulnának ki, a globális pénzügyek a szigorú tőkeellenőrzés mellett annyira széttöredezetté válhatnának, hogy a válsághullámokat mindenképpen meg lehetne fékezni.
Akárhogy is, a lényeg az, hogy a geopolitikai feszültségek fokozódásával egyszerre kell visszaemlékeznünk a múltra és megpróbálni elképzelni, mi történhet a jövőben, ha például Kínában pénzügyi válság tör ki. Vajon a G7 és az IMF képes lenne-e megismételni az 1990-es években vagy a 2008-ban látott összehangolt kríziscsökkentő reakciót? Ha pedig nem, akkor ki, illetve mely szervezet lenne erre képest?
A lényeg tehát az, hogy a következő években a pénzügyeket – amellett, hogy le tudjuk-e vonni a szükséges tanulságokat a korábbi válságokból – az is meghatározza, hogy a jövőbeli vezetők körében meg lesz-e a kollektív elkötelezettség, hogy a megszerzett tapasztalatokat a gyakorlatban is érvényesítsék.
És bár a választ ma még nem lehet tudni – és így lehetetlen beárazni –, a kérdést fel kell tenni. A befektetők a saját kárukra felejtik el a két világháború közötti éveket.
(Források: Financial Times; London School of Economics; IMF)
Kapcsolódó:
Címlapfotó: MTI/EPA/Bagus Indahono
Az elektromos mobilitás „forradalmi gyorsasággal” fog elterjedni, mert az egész világ megtanulja azt, hogy az olajimport az mekkora kitettség – jelentette ki Mráz Ágoston Sámuel a Mandiner Mesterterv című műsorában.
Tanulság, hogy néha érdemes olyanokra hallgatni, akik ismerik az SZDSZ-t.
A kommunizmust azok az emberek éltetik, akik soha nem akartak megdolgozni semmiért és minden követ megmozgattak, hogy elvegyék a tehetségesektől, a szorgalmasaktól.
Nagy neveket és jelölteket nem jelentett be Magyar Péter, hiába ígért ilyesmit. Tömeg se volt, az adóemelési botrány pedig kezd ráégni a Tiszára.
Miközben a cikk hangzatosan ecseteli a trágár szlogeneket skandáló fiatalokat, a liberális lap végül beismeri: nem ők döntik el a 2026-os választásokat.
A publicista reagált arra a felmérésre, amely ismeretlenül is győztesnek hozta ki Magyar Péter jelöltjét Hadházy Ákos körzetében.
Szakértő a Mandinernek: Zelenszkij kijátszotta a legerősebb kártyáját, de Magyarországnak még maradtak válaszlépései.
Viszonylag sok betű következik, de ha nem olvasod el, azzal automatikusan igazat adsz a fideszes boomereknek. Francesca Rivafinoli írása.
