Zöldhidrogén és a BRICS – kulcs a szén-dioxid-mentes jövőhöz?

A zöldhidrogén – vízből létrehozott hidrogén – jó ideje a nyugati országok érdeklődésének homlokterében van, többek között a zöldátállás és gazdaságaik szén-dioxid-mentesítése miatt, ráadásul az előállítása sem hoz létre üvegházhatású gázokat. Az Egyesült Államok és Kína közti egyre forrósodó helyzet miatt viszont a Nyugat komoly kihívásokkal néz szembe, ugyanis a zöldhidrogén technológiája nagyban függ a ritkaföldfémektől – vasérc, kobalt, nikkel –, amelyek piacát, ellátási láncait Kína uralja.

Ha a nemzetközi kapcsolatokban egy kevésbé konfliktusos időről beszélhetnénk, akkor ez nem lehetne probléma, hisz a BRICS-országokban – Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika – található ezeknek a fémeknek a döntő többsége. Viszont a konfliktusokra való tekintettel a BRICS-ből a nyugati országok – főként az Egyesült Államok – számára kiesik a képből Kína és Oroszország. Így marad a „BIS”, azaz Brazília, India és Dél-Afrika. Ezek olyan országok, amelyekkel az Egyesült Államoknak és a nyugati országok egy részének egészséges gazdasági kapcsolatai vannak. Az ebben rejlő lehetőségek kiaknázásához viszont a Biden-adminisztrációnak ki kell találnia valamilyen módszert, hogy ezen országokkal kereskedelmi megállapodásokat kössön. Egy ilyen út lehetne ha az USA ezeknek az országoknak biztosítana bizonyos kereskedelmi kedvezményeket, habár ez ellentétes lenne az amerikai kormányzat protekcionizmusával.

A zöldhidrogén fontosságát aláhúzza, hogy maga a hidrogén képes dekarbonizálni az olyan nehezen villamosítható ágazatokat, mint a nehézipar és a távolsági szállítás. Ez pedig a globális kibocsátás csökkentésében kaphat kulcsszerepet. 

A fejlett gazdaságok számára ebben tudna segíteni Brazília, India és Dél-Afrika:

Érdemes megjegyezni, hogy nem magával a hidrogénnel van probléma, hanem a zöldhidrogénhez szükséges elektrolízissel. A hidrogén egyes iparágak, járművek számára biztosít üzemanyagot. A probléma ott van, hogy ennek a fajta hidrogénnek a nagy részét úgy állítják elő, hogy szén-dioxid keletkezik. A tiszta hidrogént is, igaz, kisebb szén-dioxid-kibocsátással állítják elő. A termelés szempontjából megkülönböztethetünk szürke-, fekete-, kék- és zöldhidrogént.

• A szürkehidrogén a legismertebb felhasználási módja a hidrogénnek, amely hasznosítja a földgázt, viszont a mellékterméke a szén-dioxid. 
• A feketehidrogén ennél problémásabb, mivel előállításához szenet használnak, és a szürkehidrogén előállítása során keletkezett szén-dioxid többszörösét hozza létre. 
• A kék hidrogén megint csak földgázt használ, de kiegészül a melléktermékként keletkező szén-dioxid elkülönítésével. 
• A zöldhidrogén előállítása azért lett tehát kulcskérdés, mert elektrolízis segítségével – vízmolekulák révén – hozzák létre, amely megújuló energiaforrásokból származó elektromos áramra támaszkodik. Fontos kiemelni, hogy ez az útvonal az, ami nem eredményez szén-dioxid mellékterméket.

A zöldhidrogénipar fejlesztése már régóta számos ország, valamint az energetikai vállalatok célja. Ez a cél a drága előállítási folyamat miatt volt elérhetetlen, amely a már említett ritkaföldfémek beszerzéséhez szükséges ellátási láncok létrehozására támaszkodott. Az USA, az EU, Japán és Kína közelmúltbeli kezdeményezései egyre versenyképesebbé tették az alacsony szén-dioxid-kibocsátású technológiákat, ami csökkentette a zöldhidrogén előállításának terheit. Az USA 2022-es inflációcsökkentő törvényében (IRA) szereplő új hidrogéngyártási adókedvezmények jelentős mértékben hozzájárulnak a költség-versenyképesség növeléséhez. Az európai támogatások és a kibocsátáskereskedelmi rendszer (ETS), amely hatékonyan emelte a fosszilis tüzelőanyagok árát, szintén növelik a hidrogén felhasználását.

A költségek csökkentése azonban nem megoldás. Az Egyesült Államoknak és Európának biztosítania kell a kritikus nyersanyagokat, amelyeket az ipar nem tud nélkülözni és ezekre kénytelen támaszkodni. Egy olyan világban, amelyet az orosz–ukrán háború és a Kínával szembeni „elhidegülés” jellemez, a fejlett gazdaságoknak nagyobb nyitottságot kell mutatniuk Brazíliával, Dél-Afrikával és Indiával szemben. 

A BRICS megkerülhetetlen

A BRICS-országok tudhatják ellenőrzésük alatt a világ vasérclelőhelyeinek mintegy felét, ami a nikkel esetében a világ több mint negyedét teszi ki.

Vagyis jelen helyzetben – az orosz–ukrán háború és a Kínával szemben egyre romló kapcsolatok tükrében – nagyon úgy tűnik, hogy a nyugati fejlett gazdaságoknak szorosabb kapcsolatokat kell kialakítaniuk a jövőben „BIS”- országokkal, hogy képesek legyenek azokat a kritikus ásványokat biztosítani, amelyekre a zöldhidrogénipar támaszkodik.

Igaz, hogy a Biden-adminisztráció és az Európai Unió által az akkumulátorok, a nap- és szélenergia, valamint az elektromos járművek terén a támogatott számos zöldtechnológia és iparág függ a Kína által dominált ritkaföldfémektől. Ugyanakkor, ha a tisztahidrogénalapú gazdaság kialakítása a cél, akkor az is igaz, hogy egy ilyen gazdaság más ásványoktól is függ, amelyek Kínán kívül Brazíliában, Indiában, Dél-Afrikában és Oroszországban is megtalálhatók – bár  ez utóbbi a háború miatt kiesik a lehetőségek közül. Mindazonáltal a BIS-országokkal való tárgyalások megkezdésének nincsenek akadályai, egy megállapodás esetén pedig mind az észak-atlanti, mind a globális déli országok tudnának profitálni a szorosabb kapcsolatokból.

Hogy pontosabban érzékeltetni tudjuk az arányokat és a nyersanyagkitettséget, az alábbi ábrákon pirossal jelöltük a BRICS-, kékkel a G7-országokat.

Vasérc

Az 1. ábrán jól látható, hogy a BRICS-országok birtokolják a világ vasérkészletének a felét. Egész pontosan a legtöbb ilyen lelőhely Brazíliáé (19 százalék) és Oroszországé (16 százalék). Őket követi Kína 11, majd India és Dél-Afrika 3, illetve 1 százalékkal. Jól látható az is, hogy ebben a tekintetben a G7-országok – Kanada, Franciaország, Németország, Olaszország, Japán, Egyesült Királyság, Egyesült Államok – csupán a világ vasérclelőhelyeinek 5 százalékát birtokolják Kanada (3 százalék) és az Egyesült Államok (2 százalék) révén. Ugyanakkor ha országos bontásban nézzük, a világon Ausztráliáé a legtöbb vasérclelőhely, a maga 28 százalékával. A világ vasérckészletének a 4 százalékát a háborúban álló Ukrajna birtokolja, mellette a Nyugat szemében ellenséges országnak és az orosz–ukrán háborúba az oroszok oldalán drónok révén becsatlakozó Irán a világ vasérclelőhelyeinek 2 százalékát tudhatja magáénak. Végül pedig a nem említett országok, azaz a világ többi része összességében a vasérclelőhelyek 10 százalékát tudhatja ellenőrzése alatt – ami nem éri el még a kínai szintet sem.

Kobalt

Kobalt tekintetében a BRICS-országok dominanciája jóval kisebb, nagyjából a G7-országokkal vannak egy szinten kobaltlelőhelyek terén. Ez jól látható a 2. ábrán. A BRICS-országok közül Oroszország a világ kobaltlelőhelyeinek 3, Kína 2 százalékát birtokolja, a G7-országok közül pedig Kanada 3, az Egyesült Államok 1 százalékot tudhat magáénak. Jól látszik az ábrán, hogy Kongói Demokratikus Köztársaság egyedül a világ kobaltlelőhelyeinek csaknem a felét – 48 százalékát – birtokolja. Itt azonban érdemes megjegyezni, hogy Kína 2016-ban megvásárolta a Kongói Demokratikus Köztársaságban a világ egyik legnagyobb kobaltbányáját, amivel megszerezte a globális kobaltkészletek 60 százalékát, a világ kobaltfinomító kapacitásának pedig a 80 százalékát. Ezzel az elektromos akkumulátorok első számú gyártójává lépett elő. Habár az afrikai állam bővelkedik kobaltban, hiányzik az érc hatékony kitermeléshez szükséges infrastruktúra. Kína ezt ismerte fel, és nemcsak Kongóval, de számos más afrikai országgal bilaterális egyezményeket kötött, jelentős infrastrukturális fejlesztéseket finanszírozva, miközben a kínai import természetesen az értékes energiahordozókra és a nyersanyagokra összpontosult. Az ázsiai ország a maga számára építi az elsősorban vasúti és tengeri infrastruktúrát, hogy ezeket a nyersanyagokat és energiahordozókat minél gyorsabban hazaszállíthassa: 2019-ben 46 olyan kikötő épült a szubszaharai térségben, amelyek mögött kínai vállalatok álltak. Jelentősebb kobaltlelőhelyeket birtokol Ausztrália (18 százalék), Indonézia (7 százalék) és Kuba (6 százalék). A Fülöp-szigetek a világ kobaltlelőhelyeinek 3, Madagaszkár, Pápua Új-Guinea, Marokkó és Törökország 1-1 százalékát birtokolja. A kobaltlelőhelyek maradék 7 százaléka a világ többi részén található.

2. ábra. A globális kobaltlelőhelyek megoszlása országok szerint. Forrás: PIIE, US Geological Survey, teh Nickel Institute

Nikkel

3. ábra. A globális nikkellelőhelyek megoszlása országok szerint. Forrás: PIIE, US Geological Survey, teh Nickel Institute.

A 3. ábrán látszik, hogy a világ nikkellelőhelyeinek 20 százalékát birtokolja Indonézia és Ausztrália. A BRICS-országok nikkel tekintetében szintén megkerülhetetlenek, mivel a lelőhelyek 29 százalékát ezen országok tulajdonolják. A G7-ek ezen a téren is jóval elmaradnak, hiszen az Egyesült Államok (3 százalék), Kanada (2 százalék) és Új-Kaledónia (2 százalék) – ami Franciaország tengerentúli területe – révén összességében a világ nikkellelőhelyeinek 7 százalékát birtokolják. Említésre méltó még a Fülöp-szigetek 5 százaléka. A világ többi része az összes nikkellelőhely 19 százalékán osztozik.

Összességében levonhatjuk azt a következtetést, hogy, ha a nyugati országok valóban komolyan meg akarják valósítani a mielőbbi zöld átállást, akkor mindenképp szükségük lesz egy szorosabb együttműködésre. Egy járható út lehet a Nyugat számára olyan szorosabb együttműködések kialakítása, amelyek egyenlő partnerségi viszonyra alapulnak.

Borítókép: 123rf