Amerikai közgazdász: Magyarország is lehetne közvetítő Oroszország és Ukrajna között

Paradox módon éppen a liberális mainstream követ el mindent, hogy az oroszellenes háborús narratívák és a konfliktus egyre erőltetettebb és kétségbeesettebb folytatására buzdító hangokon kívül semmi más ne hallatszódjon. A béke kifejezés az Európai Unión belül már-már szitokszónak számít, a brüsszeli anatémákat osztók ruszofíliával vádolnak mindenkit, aki halkan vagy erélyesebben a békekötést megalapozó fegyverszünet lehetőségeire kívánja felhívni a figyelmet. Mégis vannak józan hangok, amelyek időnként áttörik a falat, és érdemes rájuk odafigyelni. Ők nem a háború folytatása és Oroszország térdre kényszerítése, esetleg fél Ukrajna megsemmisülése mellett vicsorognak habzó szájjal, hanem a békét sürgetik, amelyet mihamarabb meg kellene kötni, hogy az amúgy is megtébolyodott világ végre kicsit megnyugodhasson, az ukrajnai háborúba gazdaságilag beleroppanó országok pedig elkezdhessék az újjáépítést. 

Nincsenek győztesek

Jeffrey Sachs amerikai közgazdász a The Economist hasábjain osztotta meg véleményét a békekötés sürgető szükségességéről. Sachs eléggé képben van a térséget illetően: három ENSZ-főtitkár gazdasági főtanácsadója is volt, de ugyanilyen jellegű tevékenységet folytatott Mihail Gorbacsov, Borisz Jelcin orosz elnökök, illetve Leonyid Kucsma ukrán elnök mellett is. 

A közgazdász nem a mögöttest elemzi, nem a háttérhatalmak szerepét és a proxy háború jellegét vizsgálja cikkében, szigorúan csak a lehetséges békekötésre koncentrál. Abból az egyszerű – és egyre valószínűbb – alaphelyzetből indul ki, miszerint ezt a háborút egyik fél (ebben az esetben a valóban, fizikailag háborúzó Oroszországról és Ukrajnáról beszél) sem fogja megnyerni, ellenben mindkettő elveszíti azt – hosszú és tragikus felmorzsolódás után. Jelenleg patthelyzet alakult ki, abban az értelemben, hogy egyik fél sem tud közelebb jutni kitűzött céljaihoz: Ukrajna a fél világ fegyverszállítmányai és pénze ellenére sem fogja kiűzni az oroszokat a Krímből, Moszkva azonban éppen a fél világ fegyverszállítmányai és pénze miatt nem tudja megadásra kényszeríteni Ukrajnát. Ez az a helyzet, amely a lehető legjobban elősegítheti a háború eszkalációját, amelyet az a fél fog elindítani, amelyiknek hamarabb fogy majd el a türelme, és elkövet valami olyat, amely akár valódi világháborúvá változtatja az eddigi konfliktust. 

Sachs rámutat: bár nem ukrajnai méretekben, de az egész világ szenved a háború miatt. Az európai országok minden igyekezetükkel azon vannak, hogy elkerüljék a recessziót, miközben a fejlődő országok éhezéssel és szegénységgel küzdenek. Az amerikai energiavállalatok és a fegyvergyártó cégek profitbősége ellenére az USA gazdasága is romló tendenciát mutat. Az ellátási láncoknak idejük sincs magukhoz térni, a pénzügyi bizonytalanság pedig állandósult. Ebben a helyzetben folyik tovább az a háború, amelyről mindkét fél azt hiszi, hogy katonai fölénye miatt megnyerheti – fogalmaz Sachs, hozzátéve: legalább az egyik, de valószínűleg mindkét fél téved. Ez a tévedés pedig katasztrofális hatásokkal fog járni a két országra nézve.

Fegyverszünet? Ugyan minek?

A háború folytatásának egyik ellentmondásos oka, hogy a szemben álló felek hallani sem akarnak fegyverszünetről, mondván: azt a másik a készletek és a harcoló csapatok megerősítésére használná fel, hogy utána újult erővel tudjon támadni. Ezért inkább végkimerülésig harcolnak, kompromisszumos megoldások nélkül. A fegyverszünethez és a lehetséges békekötéshez vezető úton megtett első lépés tehát az lenne, hogy meggyőzzék a feleket: lehet úgy békemegállapodást kötni, hogy az hiteles, mindenki számára elfogadható és végrehajtható legyen. Ez csak úgy lehetséges, ha egyfelől mindkét állam azt látja, hogy a javaslatok megfelelnek alapvető biztonsági érdekeiknek, másfelől olyan semleges államok segítik létrejöttét, amelyek hitelesnek tűnnek a harcoló országok számára. 

Egy ilyen, kompromisszumos békemegállapodás alapját jelentheti Ukrajna szuverenitásának és biztonságának garantálása, ugyanakkor a NATO-bővítés leállítása. (Mint Sachs arra jogosan rámutat: a NATO folyamatosan saját védelmi jellegét hangoztatja, ugyanakkor orosz szemszögből ennek éppen az ellenkezője látszik.) A Krím és a donbászi régió esetében legalább annyit el kell érni, hogy befagyasszák a konfliktust arra az időre, amíg egy elfogadható megállapodás nem születik. A közgazdász végül húz egy merészet azzal a kijelentésével, hogy a rendezési folyamat gördülékenysége és felgyorsítása érdekében érdemes lenne a szankciós politikát újragondolni, annak fokozatos felszámolását fontolóra venni, egyben arra használni, hogy a Nyugat Oroszország bevonásával az újjáépítésen kezdjen el töprengeni.

Peacemakers

A fő kérdés természetesen az, hogy egy fegyverszünethez vezető úton ki lesz a vezető, ki az, aki közvetíthet a háborús felek között. A háborúban súlyosan érintett országok (beleértve az Európai Unió csaknem egészét) természetesen szóba sem jöhetnek, ahogyan azok az országok sem, amelyek az orosz agresszió elleni válaszul pacifista szemléletüket félredobva agresszív fegyverkezésbe kezdtek, vagy a NATO-kapcsolatok hirtelen és intenzív ápolását tartották a legfontosabbnak. 

Maradnak azok a semleges országok potenciális jelöltként, amelyek valóban megőrizték semlegességüket, nem gyűlölik Oroszországot ideológiai alapon, nem értenek egyet a NATO agresszív terjeszkedési politikájával, de azt sem akarják, hogy Ukrajna elveszítse szuverenitását, a térség pedig instabillá váljon. Az ilyen országok, köztük Argentína, Brazília, India, Dél-Afrika – és igen, még Kína is – már többször tettek javaslatot a konfliktus tárgyalásos lezárására. 

Ezek az országok a mai napig diplomáciai és gazdasági kapcsolatban állnak Oroszországgal, ahogyan a világ többi részével is. Nem vesznek részt a nyugati szankciós politikában, de elég fajsúlyosak ahhoz, hogy a globális gazdaság kikerülhetetlen szereplői legyenek. Sachs mintegy zárójelben jegyzi meg: a vásárlóerő-paritáson számolt GDP-re vonatkozó becslések szerint Argentína, Brazília, Kína, India, Indonézia és Dél-Afrika együttes kibocsátása (51,7 milliárd dollár, amely a globális 32 százaléka) 2022-ben nagyobb volt, mint a G7 csoporté összesen. A semleges országok feltörekvő gazdaságukkal globális szempontból kulcsfontosságúak, így sem Oroszországnak, sem Ukrajnának nem áll érdekében még őket is magukra haragítaniuk a kapcsolatok további ápolása helyett. 

Egy lehetséges békemegállapodás alapjait ezen országok valamelyikének segítségével az ENSZ Biztonsági Tanácsa fektethetné le – írja Sachs, ám itt nem áll meg, és további potenciális jelöltekre is rámutat. Ezek közül az egyik Törökország, amely a NATO-bővítés kapcsán jelenleg éppen vétózni akarja Svédország csatlakozási szándékát, így nem tűnik a legideálisabb választásnak, ám közvetítői képességeit nem egy esetben bizonyította már – többek között a háborúban kialakult gabonaválság idején is.

Nagy levegő: a közgazdász további javaslatai között szerepel a semlegességét még mindig nagyon komolyan vevő Ausztria, valamint

Mint írja, nem elhanyagolható tény, hogy az ENSZ közgyűlésének elnöki tisztjét éppen egy magyar, Kőrösi Csaba tölti be, a békekötési lehetőségek alapjainak lefektetésére pedig nincs alkalmasabb szervezet az ENSZ-nél.

Nincs értelme az ukrajnai háborút folytatni – összegez Sachs, rámutatva: valószínűleg egyik fél sem nyeri meg azt, ellenben romba dönti Ukrajnát, óriási pénzügyi károkat okoz Oroszországnak, katasztrofális hatással jár a globális politikai és gazdasági életre, ráadásul súlyosan magában hordozza az eszkaláció lehetőségét. 

A közgazdász idealista gondolatai a liberális mainstream háborúpárti ordításának sűrűjében akár megmosolyogtatónak is tűnhetnének, ám ugyanezzel a problémával és ugyanezekkel a megoldási variációkkal a legmagasabb politikai szinten is egyre többen foglalkoznak világszerte. A háború érzelmek által vezérelt és ideológiai alapú erősítése a Nyugatra nézve máris látható, a mindennapi életben érezhető, mégis hosszú távú hatásaiban nem sok pozitívumot lehet felfedezni. A lezáráshoz pedig szükség lenne a józan, semleges és legfőképpen békét szorgalmazó hangokra, amelyek nem politikai érdekcsoportokat képviselnek. Winston Churchill cinikusan mondta egy alkalommal: „a békéltető abban a reményben eteti a krokodilt, hogy őt eszi meg utoljára”. A cél most éppen az, hogy a krokodilok úgy érezzék, már nem éhesek.

Nyitókép: Mandiner-archív