Se szárazföld, se tenger

Van egy rockzenei irányzat, amely kevéssé ismert, ám zenei gourmet-­csemegékkel árasztja el a világot: a stoner rock vagy doom metal, sludge metal. A dolog lényege, hogy a hetvenes évek hard rockjából és heavy metaljából, azaz a Black Sabbath, a Led Zeppelin és a Deep Purple örökségéből kiindulva csinálnak valami hasonlót, ami néha retró, máskor meg nem, hanem új minőség születik belőle: ez a zene sűrűbb, szonikusabb, mint amiből merít. A stoner rock inkább retróhangulatú, a doom metal ünnepélyesebb és patetikusabb, a sludge metal pedig nevéhez méltón elég mocsaras-varacskos hangzású. A zene mindenesetre lassabb, súlyosabb, melankolikusabb. Mintha a hetvenes évek megaszúsodtak volna. A stoner rock első zenekarai a Sleep és a Kyuss voltak, a doom metalt többek közt a Saint Vitus, a The Obsessed, a Trouble és Candlemass neve fémjelzi. A sludge metalt nem meglepő módon főleg louisianai zenekarok művelik, amelyek szó szerint a Mississippi mocsaraiban alkotnak, ilyen a Down, a Crowbar, az Eyehategod és az Acid Bath. Az irányzatnak vannak hazai művelői is. A Magma Rise zenekar friss lemeze kiváló dallamos doom metalt kínál. A dolog nem előzmény nélküli. A Holdampf Gábor énekes-dalszerző (civilben magyartanár) vezette, négylemezes Mood zenekar a kilencvenes években a műfaj elismert képviselője volt. A zenekar 2001-ben kettévált, a sludge-osabb Stereochristra és a Holdampf-féle, lassabb Wall of Sleepre. A zenészek nem sokáig bírták egymás nélkül, a Mood, a Wall of Sleep, a Stereochrist, illetve a Neck Sprain tagjai 2009-ben létrehozták a nagyon doom metalos nevű Magma Rise-t, amely eddig hat albumot adott ki. A Neither Land nor Sea a hetedik. Fülbe csengő melódiák, kicsit borús, de dallamos muzsika; pszichedelikus-ezoterikus, lélektani szövegek jellemzik a lemezt. Tényleg olyan a Magma Rise muzsikája, mintha a lassan, de ellenállhatatlan módon ömlő magmát próbálnák zeneileg megjeleníteni – s hát az sem szárazföld, sem tenger.

(Magma Rise: Neither Land nor Sea. H-Music, 2024)