Aki az Úr jelét cipelte – búcsú Ferenc pápától

„Keservesen nehéz időkben került Szent Péter székébe. Amikor a korábban évszázadokon át evidenciának számító vallásosság a nyugati civilizációban furcsa egzotikummá vált. A hívők, akik még száz esztendővel ezelőtt is a nagy többséget alkották, jó esetben megértő félmosollyal, de egyre többször inkább csendes lesajnálással, vagy épp dühödt megvetéssel szemlélt kisebbséggé váltak. Amikor a politikusok és véleményformálók a vallást ellenkező előjellel, vagy annak »maradi és kirekesztő« voltát hangsúlyozva, vagy épp saját romlottságukat elfedő köpönyegként magukra véve, keresztény frázisokat harsogva pr-eszközzé tették.

Talán minden elődjénél jobban, mélyebben átérezte a bajt. Meg akarta menteni az Egyházat, és tudta, hogy nincs rá sok ideje. Mert a világ szélsebesen változik, és ő eleve nem volt már fiatal, mikor megválasztották. Sarkig kitárta a kapukat, hadd jöjjön mindenki. Hadd lássák, hogy az Egyház nem szekta és nem exkluzív klub, hanem édesanya, amely magához öleli az egész emberiséget.

Szép és felemelő küldetés volt ez – engem mégis szorongással töltött el. Ha mindenkit behívunk, vajon marad-e még hely azoknak, akiket nem kellett behívni, mert végig bent maradtak? Otthon lesznek-e így azok is, akik a kicsit zártabb és szűkkeblűbb, de épp ezért biztonságosnak tűnő Egyházban találtak menedékre? Vagy azok, akik nem a megújulást, hanem az ősi hagyományokhoz visszatérést várják?

Gondolatban, és olykor nyilvánosan is, sokat vitatkoztam vele. Olykor a Krisztus által ránk hagyott egyik legfontosabb örökséget, az alázatot is sutba dobva, egészen szenvedélyesen. Egyszer még azt is leírtam: nekem többé nem Szentatyám. Aztán persze, hogy az maradt.”

Nyitókép: Alberto PIZZOLI / AFP