Nyitókép: Yoav Nir
„Nem valószínű, hogy Oroszország további ukrán területeket kebelezzen be, harsogja az NYT címsora, amit a cikk szövegében csendesen kiegészítenek azzal, hogy a »nem valószínű...a közeli jövőben«. Értem én, hogy a washingtoni csúcstalálkozóhoz ötödik sebességre kell kapcsolni az önvállveregetőgépet és az ügy érdekében újra el kellett küldeni Michael Kofman-t és csapatát Ukrajnába, hogy első kézből szerzett információkkal bátorítsák a nyugati döntéshozókat.
Ezekből az információkból szelektíven idézve építi fel a NYT két szakértője a narratívát, miszerint minden szupi szuper, a stratégiánk működik, nagy orosz áttörések nem várhatóak (íze, a közeli jövőben).
Mindezzel csupán két probléma van. Az első az, hogy az orosz háborús stratégia atróciós és nem áttörésekkel, területszerzéssel próbálja elérni a háború politikai céljait. A második pedig az, hogy ha valóban figyelmesen tanulmányozzuk Mike Kaufman és tsá (társai – a szerk.) ukrán tapasztalatait, akkor az szűrődik le belőle, hogy a három nagy probléma közül egyet sem sikerült kielégítően megoldani.
1. Előerő – az ukrán toborzási hullám abszolút mértékben csökkentette ugyan az oroszok számbeli fölényét, de nem állt a rendelkezésre idő ennek a mennyiségnek némi minőséget is kölcsönözni, hatékony kiképzés formájában. Az is igen kérdéses, hogy az ukrán toborzási erőfeszítés fenntartható lesz-e hosszú távon.
2. Haditechnika – a 61 milliárdos támogatással sikerült betömni a legveszélyesebb réseket, de továbbra sincs kielégítő válasz az orosz siklóbombákra, a precíziós tüzekre és az egyre hatékonyabbá váló hírszerzési-csapásmérő láncra.
3. Erődítmények – mivel Ukrajna nem rendelkezik az oroszokéhoz hasonló hadmérnöki magasabbegységekkel, az erődítményeket a fronthoz közel a harcoló csapatoknak kell kézi eszközökkel kiépíteniük, a front mögötti területeken pedig civil vállalkozókra hárul a feladat. Az orosz csapásmérőeszközök tüze alatt igen nagy kihívást jelent a nehéz földgépek mozgatása a fronthoz közel eső területeken.