Populizmus: vége a háború utáni konszenzusnak és a nyitott társadalomnak, az erős istenek visszatérnek

Az erős istenek visszatérése (The Return of the Strong Gods) – ez nem egy skandináv vikingmetál zenekar lemezének a címe, hanem az amerikai First Things keresztény közéleti folyóirat főszerkesztőjének és az Edmund Burke Alapítvány tanácsadójának, R. R. Renónak a 2019-es kötete, mely alcíme szerint a nacionalizmusról, a populizmusról és a nyugat jövőjéről szól, s két kortárs politikust említ meg csupán: Donald Trumpot és Orbán Viktort.

Reno könyvének lényege az, hogy a populizmusnak nevezett politikai mozgalom megkérdőjelezi a második világháború utáni konszenzust, ami egy „anti”-konszenzus volt, arról szólt, hogy mi nem történhet meg többé sosem, és ehhez mi mindent kell kiiktatni a közéletből. Reno leszögezi: ma fasizmust kiáltani abszurd, nem 1939-et írunk, társadalmaink nem katonai egyenruhában masíroznak az utcán, hanem épp széthullanak. A populizmusnak semmi köze a fasizmushoz.

De mit is ért a második világháború utáni antikonszenzuson Reno? „Kultúrálisan és spirituálisan 

 Azt a véleménylégkört, ami fenntartja ezt az anti-imperatívuszt,háború utáni konszenzusnak hívom.” Ezt a konszenzust pedig osztotta jobb-és baloldal egyaránt.

Ez a konszenzus azonban több politikai konszenzusnál: korszellem volt. Ezt mutatja, hogy állandóan a nyitottságról beszélünk, a értelmiségi világban pedig olyan divatok uralkodnak, mint a kritikai elméletek, a dekonstrukció, és mindenki a sokszínűséget, multikulturalizmust, befogadást hangsúlyozza, a korlátokat gyengítik, a határok nyitottak. „A nyitottság, a gyengítés és kiábrándulás határozza meg a háború utáni szociológiát, pszichológiát és teológiát.”

De hol vannak itt az erős istenek? „Az erős istenek az ember szeretetének és odaadásának tárgyai, a társadalmat összetartó szenvedélyek és lojalitások forrásai. Ezek lehetnek időtlenek is. Az igazság például egy erős isten, ami frigyre int minket a belenyugvással. Lehetnek hagyományosak. A király és az ország, amennyiben még mindig felszítják az ember hazafias buzgalmát, erős istenek. Az erős istenek jelentkezhetnek modern ideológiák vagy karizmatikus vezetők képében is. Lehetnek jótékonyak. Alkotmányos alázatunk szerint az amerikai zászló erős isten, ami megérdemli a tiszteletünket. És persze lehetnek rombolóak is. A huszadik században a militarizmus, a fasizmus, a kommunizmus, a rasszizmus és az antiszemitizmus ilyen volt.”

A háború utáni konszenzus szerint ugyanis az „erős istenek” elnyomáshoz és sok más rosszhoz vezetnek, ezért meg kell tőlük szabadulni, hogy soha többé ne legyen háború, ezért le kell őket cserélni gyenge istenekre, a szabadság és anyagi jólét ugyanis nem erős igazságokat és elköteleződéseket, hanem gyengéket kíván meg. Ez bomláshoz, széteséshez, dekonszolidációhoz vezet – „egy szóval: nyitottsághoz”. De azért „azt mondják nekünk, hogy több diverzitásra, flexibilitásra, innovációra, kreativitásra és különbözőségre van szükségünk.”

A háború után valódi volt a veszély, ami ellen védekezett az anti-konszenzus. De a fasizmustól és rasszizmustól való rettegés elvakítja a jelenlegi eliteket, akik emiatt nem látják a kor problémáit, és bináris gondolkodásuk – melyben a nyitott liberalizmus alternatívája a fasizmus, „vagy mi vagy Hitler” – destruktív. 

R. R. Reno szerint az 1945 utáni konszenzus már nem működik, és „helyre kell állítanunk a ’mit’, ami egyesít minket, de a háború utáni konszenzus egy elpusztulni nem akaró zombi. A nyugatnak helyre kell állítania a köz- és magánélet transzendens céljai iránti érzékét. A saját korunk – ez a század – a szolidaritás és lojalitás politikáját kívánja meg, nem a nyitottság és dekonszolidáció politikáját. Nincs szükségünk több diverzitásra és innovációra. Amire szükségünk van, az az otthon. Ez pedig megkívánja az erős istenek visszatérését.”

Ezt a háború utáni antikonszenzust képviselik a neokonok is, például George Bush, aki 1990-ben arról beszélt, hogy a nyitott határok, a nyílt kereskedelem és a nyitott elmék világát látja maga előtt.

Reno ezután számos szerzőn keresztül ismerteti a háború utáni konszenzus lényegét: hosszasan elemzi Karl Popper nyitott társadalmát, John Rawls liberális politikafilozófus elképzeléseit; Theodor Adorno Az autoritárius személyiség című munkáját; és Friedrich Hayek spontán rendről szóló elképzeléseit.

Ugyan 

Popper hitt a tervezésben, Hayek ellenezte azt, de mindketten az egyént hangsúlyozzák a közösségekkel szemben, mindketten ellenzik a metafizikai doktrínákat, mert azokat a totalitárius rendszerekkel azonosítják, és mindketten a szabadság iránti erőseb elköteleződést, a nyitott társadalmat tekintik ideálnak. És ők testesítik meg a háború utáni anti-konszenzust.

A harmadik fejezet a „kiábrándulás terápáiról”, mindezek gyakorlati alkalmazásáról szól a szellemi életben, az akadémiai világban, az elitek körében, s az amerikai társadalomban. Mint számos szerző, például Milton Friedman, Jacques Derrida és Richard Rorty példáján Reno bemutatja, az anti-konszenzus elitje szellemi kiskorúságnak állította be azt a felfogást, ami szerint vannak erős igazságok és más stabil dolgok az életben, amelyekhez ragaszkodnunk lehet. Az érett, szellemileg felnőtt ember szerintük elfogadja, hogy nincsenek biztos fogódzók az életben, és szabadon lebeg, elviselve ennek lelki következményeit.

Ahogy Reno írja: „A nyugat politikai felépítése egyre inkább technokrata lett. Állítólag tudósokra és szakértőkre van szükségünk, hogy tényalapon közelítik meg  az életet. A jobbközép a be nem avatkozás és dereguláció politikáját választotta, hogy a spontán gazdasági kapcsolatok jótékonyan kormányozzanak. A középbal akvitistább volt, a ’társadalommérnökök’ munkáját hangsúlyozva, mint azt Popper nevezte. De mindkét oldal egyetértett abban, hogy a politikát gazdasági, szociobiológiai, pszichológiai és más szigorú módszerekre kell alapozni. Annak érdekében, hogy ezt a projektet megvédje a metafizikai kísértésektől, a háború utáni konszenzus dicsérte a sámánokat, és bátorította a kritikai diskurzust, amely leleplez: eszerint minden igazság-állítás történelmi, a metanarratívákat csak a hatalmi viszonyok alakítják, és így tovább. 

Mindez annak ellenére máig kitart, hogy ma nem a zárt társadalom jelenti a veszélyt, hanem társadalmaink teljes szétesesése: a mai nyugati társadalmak otthontalan társadalmak. Ezt tükrözi a posztmodern építészet és a liberális gazdaságpolitika is, vagy épp a multikulturalizmus doktrínája. Ami Reno szerint elég paradox, mivel 

A multikulti logikája a határokat nyitottá, porózussá és folyékonnyá teszi. Aki az erős istenek pártján áll, az „ellenzi a sokszínűséget”. Hasonlóképp működik a szabad piac logikája is.

Az erős isteneknek azonban vissza kell térniük, és a nyugati jobboldali populizmus erről szól – állítja Reno. Szerinte a háborús nemzedékek megálljt akartak parancsolni a társadalom Emile Durkheim francia szociológus által leírt működésének, miszerint minden társadalom alapvetően vallásos módon működik, és fontos az egység.

Reno szerint ugyanakkor az anti-konszenzus elitjei részéről tapasztalhatunk egy antipolitikai hozzáállást is: igyekeznek minden technokrata módon magyarázni, kizárva a politikát. Igaz ez a populizmusra is, ami gazdasági, pszichológiai, morális spirituális jelenségnek tartanak. Azaz 

Az erős istenek azonban uralják ezeket a kérdéseket, mivel ezek a közös szeretett dolgokra irányulnak – s ezen ragaszkodásokban nem osztoznak velünk a hatalmasok.  Az elit gyűlöli az erős isteneket és a közös szeretetet, s ezt a gyűlöletet tudatosan táplálta a nyitott társadalom háború utáni konszenzusa – ez az oka a mai populizmusnak.”

A nyitott társadalom antipolitikus szemléletű elitjei állandóan fasisztának és rasszistának írják le a populista kihívókat. Pedig a populizmust az elveszett „mi” iránti keresés, a „mi” szükségessége hajtja. A háború utáni anti-konszenzus válságban van, s fel kell váltania valami másnak: a szeretet nyelvének és a „mi” érzésének. 

A populizmusnak tehát a baloldali elitek, feministák és mások diagnózisával szemben elsősorban nem anyagi okai vannak, és nem is az az oka, hogy rossz szándékú politikusok úgymond rájátszanak az emberek alantas ösztöneire. Sokkal inkább az, hogy a háború utáni anti-konszenzus valójában ürességet hagy az emberben, nem elégíti ki az ember legfontosabb igényeit, kifejezetten írtva az igazságkeresést, metafizikai, transzcendens célok keresését és szolgálatát, meg az erős politikai közösség iránti vágyat. A szabadon lebegő egyének halmazából álló világnak vége. Vége a „soha többének”. A háború utáni anti-konszenzus még mozgó zombiját pedig ki kell lőni. 

Az erős istenek, erős elköteleződések, erős  kötelékek, erős meggyőződések vissza akarnak térni, és segíteni kell nekik. Ez a populizmus. 

R. R. Reno: Return of the Strong Gods: Nationalism, Populism, and the Future of the West. Regnery Gateway, 2019.