A Sargentini-jelentés, és nem Magyarország ássa alá az Unió alapértékeit

„Ex injuria jus non oritur.”/„Jogellenesség nem teremt jogot.”

Egy-egy személyes vagy intézményi cselekvés mögött meghúzódó szándékról keveset tudhatunk, hiszen teljes bizonyossággal nem láthatunk partnereink fejébe, a cselekvés körülményei mégis árulkodóak lehetnek arra nézve, mi vezérelte a cselekvőt. Talán éppen erre vonatkozik a régi római mondás, amely szerint a „jogtalanság nem teremt jogot”. Mert ha egy személy vagy szervezet az általa kívánatosnak gondolt helyzetet a jogtalanság eszközeivel kívánja elérni, akkor számára valójában nem a jogelvek, hanem saját akaratának az érvényesülése a fontos.

Mintha éppen ezt látnánk a Sargentini-jelentést megszavazó Európai Parlament esetén is, hiszen a szervezet – szembemenve a jogállamiság elvárásaival – saját eljárási szabályait figyelmen kívül hagyva fogadta el a jelentést. Ráadásul a jelentés több olyan szakpolitikai kérdést, közpolitikai döntési pontot érint, amely egyrészt nem EU-s hatáskör, másrészt politikai értékválasztáson alapulnak. Ezeket az értékválasztásokat a magyar választók jelölték ki a magyar politika számára, ezért ezeket „kívülről átírni” messze nem demokratikus. Ezen túl a jelentés elfogadása olyan EU-s alapelveket sért, mint a hatáskör-átruházás, arányosság és szubszidiaritás elvei. Így végső soron az Európai Parlament többet ártott saját működésének azzal, hogy a hetes cikkely szerinti eljárás megkezdése mellett döntött, mint hazánknak. Hiszen jogtalanságra nem lehet jogot építeni: ha az EU alól kihúzzuk a jogi kereteket, egy működésképtelen és értékvesztett szervezetet kapunk. Mindannyiunk érdeke, hogy ez ne következzen be!

Nézzük a részleteket!

A hetes cikkely szerinti eljárásról

Bár a Lisszaboni Szerződés vezette be a hetes cikkely szerinti eljárás ma ismert intézményi formáját, a mainál jóval gyengébb eszközök korábban is az EU rendelkezésére álltak annak érdekében, hogy az Unió vélt vagy valós értékeit az egyes tagállamokon számonkérhesse. Az egyik legismertebb ilyen eset a 2000-es évek elején történt, amikor az akkori Osztrák Szabadságpárt – hasonlóan a mai politikai felálláshoz – a Néppárttal koalícióban kormányzott Ausztriában. Akkor a mainál jóval gyengébb 7. cikk aktiválása helyett az EU (akkor még további) 14 tagállama az uniós jog keretein kívüli, bilaterális alapú diplomáciai „szankciókat” (diplomáciai találkozók mellőzése, nagyköveti együttműködés leépítése) alkalmazott Ausztriával szemben. Érdemes azonban megjegyezni, hogy ezek az erőfeszítések csak mélyítették az EU és Ausztria közötti válságot, hiszen az elméletben partneri országok ellenséges viselkedése visszatetszést keltett az osztrák polgárokban. Ezt állapította meg Martti Ahtisaari, Jochen Frowein és Marcelino Oreja a helyzetet vizsgáló elemzése, amely „The Wise Man Report” néven vált ismertté.

Mindezekkel együtt már az 1997-es Amszterdami Szerződés is tartalmazott a ma ismert hetes cikkely szerinti eljáráshoz hasonló mechanizmust. A szakirodalom ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy az intézmény bevezetése egyértelműen az EU keleti bővítésére való felkészülésként értelmezhető, annak célja ugyanis az volt, hogy az EU képes legyen fellépni a problémás új tagállamokkal szemben.

A hetes cikkely szerinti eljárás 2009-ben, a Lisszaboni Szerződéssel nyerte el ma ismert formáját. A Szerződés változtatott az eljárás menetén: kikerült a szövegből az a fordulat, miszerint a Tanács „független személyeket kérhet fel arra, hogy észszerű határidőn belül készítsenek jelentést a kérdéses tagállamban fennálló helyzetről”. A többszintű, egymásra épülő, ezáltal nem összevonható procedúrát a tagállamok egyharmada, az Európai Bizottság (EB) vagy az Európai Parlament (EP) által a Tanácsnak intézett javaslata indíthatja el.

A Tanács ez alapján konzultál az érintett tagállammal, amelyet követően négyötödös többséggel, továbbá az EP egyetértésével állapíthatja meg, hogy az értékek megsértésének egyértelmű veszélye fennáll-e. A második szakaszban kezdeményezőként már csak a tagállamok egyharmada, illetve az EB állhat, a főszerep pedig a tagállamok állam- és kormányfőiből álló Európai Tanácsra hárul. A plénum egyhangúlag dönt arról, hogy a tagállam súlyosan és tartósan megsérti-e a közösségi értékeket. Ezt követően kerülhet csak sor az uniós tagságból eredő egyes jogosultságok felfüggesztésére, amely szintén magas, minősített többséghez kötött döntéshozatal.

A Sargentini-jelentés elfogadásával az Európai Parlament lényegében arról döntött, hogy ő maga kezdeményezi hetes cikkely szerinti eljárás, amely így az az első szakaszba, a párbeszéd szakaszába lépett. Ahogyan sokszor mondtuk, arra, hogy a 7. cikkely végigfusson, nincs esély, így valódi szankcióktól nem kell tartani. Az EP által beindított nyomásgyakorló eszköz azonban már önmagában sokat elmond az Unió állapotáról.

A jelentés elfogadási körülményei szembemennek a jogállami normákkal

Már a jelentés elkészítésének körülményei is kételyeket ébreszthetnek annak helytállóságával kapcsolatban. Sargetini munkája során egymaga látogatott hazánkba, és ad hoc módon konzultált bizonyos szervezetekkel, amely konzultációk nagyban hozzájárultak a jelentés végleges formájához. Mindezt a képviselőasszony egyedül tette meg, annak ellenére, hogy a jelentés elkészítése során lehetőség van és ajánlott is több fős bizottság munkáját igénybe venni. Ilyen értelemben a képviselőasszony látogatásai nem is tekinthetők hivatalos látogatásoknak. Az a tény is beszédes, hogy volt olyan szervezet, amely információforrásként szerepelt a jelentésben annak ellenére, hogy levélben elhatárolódott a részvételtől.

Ezen túl a jelentés elfogadási körülményei messze nem felelnek meg a jogállamiság elvárásainak. A jelentés elfogadására vonatkozó szabályokból ugyanis egyértelműen következik, hogy a plenáris ülés szavazásán az igenek és a nemek mellett a tartózkodó voksok is számítanak, ennek ellenére a szavazás során politikai megfontolásból ettől eltérően értelmezték a szabályzatot, a jelentés szempontjából kedvező végeredmény megszületése érdekében.

A jelentés elfogadása, tekintettel arra, hogy a hetes cikk szerinti eljárás elindítására vonatkozó javaslatot tartalmaz, minősített többséghez kötött. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy az elfogadáshoz a leadott szavazatok kétharmada és egyben az összes képviselő többségének szavazata szükséges, ahogyan azt az Európai Unió működéséről szóló szerződés 354. cikke kimondja.

Ebben az esetben egyértelmű a szabályzat alapján, hogy a tartózkodó voksokat is figyelembe kell venni a szavazásnál. Az EP Eljárási Szabályzat 178. cikk (3) bekezdése szerint ugyanis „a szavazásra bocsátott szöveg elfogadásának, illetve elutasításának megállapításához csak a mellette és az ellene leadott szavazatokat veszik figyelembe, kivéve azokat az eseteket, amelyek tekintetében a Szerződések különleges többséget írnak elő.”

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés fent említett 354. cikke pedig egyértelműen ilyen különleges többségnek számít, azaz a tartózkodó szavazatok is számítanak a minősített többség megállapításakor. A tartózkodó szavazatok figyelembe vételének azért van jelentősége, mert növelik a teljes szavazatszámot, és így az elfogadásához szükséges minősített többség eléréséhez is több voksra van szükség. 

A Sargentini-jelentésről szóló szavazást megelőzően három minősített többséget követelő esetben történt meg, hogy a tartózkodó voksok nem számítottak a leadott szavazatok közé: a költségvetés 1979-es és 1984-es elutasítása, illetve Ryszard Czarnecki 2018. februári elmozdítása az EP alelnöki tisztségéből. A három közül azonban a legutóbbi eset releváns a Sargentini-jelentés kapcsán, tekintettel arra, hogy az EP Eljárási Szabályzat 178. cikkének vonatkozó része 2017-ben került csak a szövegbe. Vagyis a Sargentini-jelentéssel kapcsolatos szavazás előtt az volt eddig az egyetlen voksolás, amelyet úgy tartottak, hogy az Eljárási Szabályzat 178. cikke és az EUMSZ 354. cikke is egyidejűleg hatályban volt. Hiába van azonban korábbi példa a szavazási szabályok ilyen formában történő félreértelmezésére, ez semmiképpen sem igazolhatja az EP mostani eljárását.

Másrészt az Európai Unióról Szóló Szerződés 7. cikkével kapcsolatban a mostani volt az első szavazás az EP-ben. Ennek ellenére lett volna lehetőség arra, hogy az szavazás kérdésében véleményt nyilvánító Jogi Szolgálat helyett az Európai Parlament illetékes Alkotmányügyi Bizottsága (AFCO) legyen jogosult értelmezni a házszabályt. Ebben az esetben az Európai Parlament akár felül is bírálhatta volna is az AFCO döntését. Amennyiben ugyanis egy EP-képviselő nem ért egyet egy szakbizottsági döntéssel, akkor kérheti, hogy a Parlament döntsön a kérdésben. Ez persze azt is jelentette volna, hogy a jelentés megszavazása későbbre tolódik. Azt, hogy miért is a politikai nyomásgyakorlás eszköze a jelentés, jól mutatja, hogy nem ez a forgatókönyv következett be.

A szeptember 12-i EP-szavazás lefolytatásának a módja nem jelent mást, mint hogy a Sargentini-jelentés támogatói a Magyarország ellen folytatott politikai fellépés sikere érdekében szándékosan félreértelmezték a szavazási szabályokat. Ez a lépésük pedig uniós szintű üzenetként értelmezhető arra vonatkozóan, hogy még jogilag egyértelmű tényállások is megkérdőjelezhetők pusztán politikai indíttatásból.

A jelentés szembemegy a demokratikus normákkal

Bár a vonatkozó szakirodalom többféle demokrácia-felfogást ismer, ezek közös jellemzője, hogy szinte mindegyik politikatudományi teoretikus egyetért abban, hogy a demokráciákban – intézményesített eljárás során vagy akár közvetlenül – a politikai közösséget alkotó polgárok jelölik ki a politikai cselekvés irányát. Az egyik etalonnak számító szakszótár, a Merriam-Webster Dictionary is úgy definiálja a demokráciát, mint „olyan kormányzati formát, amelyben főhatalom forrása a nép, amely közvetlenül vagy képviselők útján gyakorolja a hatalmat”. A modern demokráciákban a hatalom gyakorlása jellemzően választott képviselőkön keresztül történik, a képviselőket pedig rendszeres, általános, egyenlő és titkos szavazáson választják meg. Ilyen általános választásra Magyarországon is rendszeresen sor kerül, legutóbb 2010-ben, 2014-ben és 2018-ban voltak országos választások. Ezek alkalmával Magyarország polgárai kijelölték azt a politikai csapásvonalat, amely mentén az ország előtt álló elvi és gyakorlati dilemmákat megoldani és feloldani akarják. Ez a politikai irányvonal pedig a jobboldali konzervatív, kereszténydemokrata politika. Magyarország Kormánya ennek szellemében politizált és politizált mindig is. Amennyiben ez a politikai alapállás nem váltja be a hozzáfűzött reményeket, úgy a választóknak lehetőségük lesz új irányvonalat kijelölni, a vonatkozó szabályok értelmében legkésőbb 2022-ben.

A jelentés azonban számos olyan kritikát is megfogalmaz, amelyek érdemben akarják megváltoztatni a választók által kijelölt politikai irányvonalat. A kereszténydemokrata jobboldaliság helyére baloldali liberális értékeket akar állítani úgy, hogy a magyar választók többsége – jelen állás szerint – nem ért egyet ezekkel az értékekkel. Ebben a kontextusban

A jobboldali kereszténydemokrata politika szerves részét képezik ugyanis az olyan értékvállalások, mint a családok kiemelt támogatása, a házasság férfi és nő kapcsolataként való értelmezése, a munka társadalomszervező értékként történő számontartása. De ugyanilyen érték a nemzeti önrendelkezés, a kulturális identitás védelme vagy annak eldöntése, kikkel akarunk együtt élni. A Sargentini-jelentés – a meglehetősen elvont jogi kritikákon túl – a konkrétumok szintjén éppen ezeket a kereszténydemokrata értékvállaláson alapuló politikai döntéseket kritizálja.

Talán a legszembetűnőbb politikai állásfoglalás a jelentésben, amikor a jelentés szövege azért illeti kritikákkal Magyarországot, mert az Alaptörvényben a „elavult és konzervatív meggyőződésen alapul a család fogalmának meghatározása”. Ha nem lenne egyértelmű, mi lenne a kifogás tárgya, a jelentés pontosít: „házasság, illetve a szülő-gyermek viszony” azok az elemek, amelyek a jelentés szerint korrekcióra szorulnak.

Természetesen minden országnak megvan a joga, hogy ezeket a társadalmi viszonyokat úgy definiálja, ahogy saját politikai közössége helyesnek tartja. Az azonban egyértelmű, hogy a magyar választók többsége szerint a házasság kizárólag egy férfi és egy nő önkéntes kapcsolata lehet, mint ahogyan a családot szülők és gyermekek alkotják. Erről a választók többször véleményt mondhattak akkor, amikor olyan politikai erőt jutattak hatalomra, amely ezeket az értékéket vallja, azaz alapvetően jobboldali kereszténydemokrata beállítottságú. Ebben a kontextusban messzemenően antidemokratikus kifogásolni a magyar választók értékvállalását. Ebben az esetben nehéz érvelni amellett is, hogy a kritikát Magyarország Kormánya, nem pedig Magyarország vagy a magyar emberek kapták volna.

Forrás: Rohr Adél: Vélemények a házasságról és az élettársi kapcsolatról Magyarországon a rendszerváltást követő 25 évben; Demográfia, 60. Évf., Szám 2-3 (2017)

A témában végzett hazai kutatás is egyértelműen kimutatja, hogy a házasság mint életforma kifejezetten népszerű a magyar polgárok körében. Bár 1988 óta valamelyest csökkent a házasság intézményét ajánlók aránya a hazai társadalomban, a lakosság még közel 80 százaléka ezt az életformát ajánlja az házasságot még nem kötöttek számára.

Forrás: Századvég Alapítvány, 2012

A Századvég Alapítvány által nyilvánosságra hozott közpolitikai kutatások is azt bizonyítják, hogy a magyar polgárok kifejezetten egyetértenek a magyar Alaptörvény családdefiníciójával és a családmodell alkotmányos védelmével.

A házasság kereszténydemokrata alapú magyarországi felfogását ért kritikához hasonló a Sargentini-jelentés azon észrevétele, amely szerint a „tankönyvek még mindig tartalmaznak nemi sztereotípiákat, a nőket elsősorban anyaként és feleségként ábrázolja”. Külön érdemes kiemelni, hogy a bár a jelentés elismeri „a magyar kormány által a munka és a családi élet összeegyeztethetőségének megerősítése érdekében tett erőfeszítéseket, amelyek keretében a családtámogatási rendszerben nagyvonalú intézkedéseket vezettek be a koragyermekkori neveléssel és gondozással kapcsolatban”, hibaként rója fel, hogy „a nők továbbra is alulreprezentáltak a politikai életben.

Forrás: Eurobarometer

Forrás: Eurobarometer

Az Eurobarometer felméréseiből azonban jól látszik, hogy a magyar lakosság többsége elkötelezett a hagyományos nemi szerepek mellett. Magyarország Kormánya ezen értékvállalás mentén fogalmazta meg politikáját, amelyet a jelentés kritizál. Ebben az összefüggésben a jelentés kritikai megállapításai a magyar választók értékválasztásainak, demokratikus joggyakorlásuknak szólnak, nem pedig a jogállami normák megsértése miatt íródtak.

Árnyalja viszont a nemi szerepekkel kapcsolatos képet, hogy az EuroStat statisztikái szerint is hazánkban az egyik legalacsonyabb a nemek közötti egyenlőtlenség.

Ebben a tekintetben olyan országokat utasítunk magunk mögé, mint Németország, Svédország vagy az Egyesült Királyság, mégis csak a magyar jogállamiság helyzetével kapcsolatban merült fel a nemek közötti egyenlőtlenség kérdése.

A jelentés külön foglalkozik a „szociális jogok” magyarországi érvényesülésével. Ennek során kritikaként fogalmazódik meg, hogy „az öregségi nyugdíj minimális összege nem megfelelő, hogy az álláskeresési járadék minimális összege nem megfelelő és a maximális folyósítási időtartama túl rövid”. Az álláskeresési járadék mértéke pedig szintén jobboldali kereszténydemokrata értékvállaláson alapuló politikai döntés, amely összhangban van a magyar polgárok értékvállalásával. Ez az értékvállalás pedig úgy hangzik, hogy a munkavállalás az egyetlen olyan tevékenység, amely érdemben képes javítani az egyének társadalmi státuszán. Szemben azzal a politikával, amely az álláskeresést mint perspektívát kínálja egy ország polgárainak.

Forrás: Századvég Alapítvány, 2012

A Századvég szakpolitikai kutatásait vizsgálva egyértelművé válik, hogy az álláskeresési járulék folyósítási idejének csökkentése megfelel a választói akaratnak. Így a jelenlegi gyakorlat kritikája a magyar választók politikai preferenciáit ítéli el, szembemenve a demokratikus normákkal.

A jelentés – nem meglepő módon – számos ponton kritizálja a magyar migrációs politikát is. A migráció témájában meghirdetett nemzeti konzultációt illetően például kritikaként fogalmazódik meg, hogy a kormány kérdései „párhuzamot vontak a terrorizmus és a migráció között”, holott a két jelenség közötti összefüggést több szakirodalmi elemzés is elismeri. A jelentés szintúgy kritizálja a magyarországi tranzitzónák intézményét, amely zónák egyébként hatékony eszközei voltak a migrációs hullám megállításának úgy, hogy közben a magyar eljárás összhangban maradt a hatályos nemzetközi joggal. A jelentés egyébként a nemzeti konzultáció intézményével is kritikus, miközben kifejezetten támogatja Emmanuel Macron francia elnök európai szintű konzultációját a migrációról.

A fenti, politikai értékválasztással kapcsolatos kritikák, amelyeket a Sargentini-jelentés megfogalmaz, szinte alig értelmezhetők az Európai Unió alapértékeinek érvényesülése szempontjából. Egyfelől jellemzően tagállami hatásköröket érintenek, másrészt pedig egy demokratikus folyamat eredményeként alakultak ki, a magyar politikai közösség értékvállalásait tükrözik. Természetesen ezekkel az értékvállalásokkal nem kell feltétlenül egyet érteni, azonban új politikai irányt demokratikusan kiszabni csak parlamenti választások útján lehet. A jelentés – amennyiben mégis ezt tűzi ki célul – éppen hogy az általa védelmezett demokratikus normák ellen lép fel, ha a politikai döntéshozatal lehetőségét ki akarja venni a magyar választópolgárok kezéből.

Itt érdemes azt is megemlítünk, hogy az Európai Unió 2018-as igazságszolgáltatási eredménytáblája alapján a magyar igazságszolgáltatási rendszer hatékonysága meghaladja az EU átlagát. A rangsor szintén nem mutat jelentős eltéréseket a tagállamok között, a strukturális függetlenség garanciáit illetően. Sőt, ha a bíróságok függetlensége és a kormányzati nyomásgyakorlás kerül megítélésre, akkor hazánk ugyanolyan mutatókkal rendelkezik, mint Franciaország.

A 7. cikkely aláássa a tagállami szuverenitást

A hetes cikk problematikája már önmagában, a Sargentini-jelentéstől függetlenül felveti a szuverenitás és egyben a szabadság kérdését is. A 7. cikkelyt az Európai Unió kifejezetten saját régiónk országaival kapcsolatban dolgozta ki. A kommunizmus bukása után ugyanis egyértelmű volt, hogy szükséges a kelet-közép-európai országok mielőbbi integrációja, komoly félelmek voltak azonban azzal kapcsolatban, hogy ezek a frissen demokratikussá vált tagállamok a jövőben esetleg „visszacsúszhatnak” a diktatúrába. Ezért azt a megoldást találták ki, hogy az EU szankcionálhatná azokat a tagállamokat, amelyek nem tartják be az EU legfontosabb alapelveit, vagyis a szabadságot, a demokráciát és az emberi jogokat. Ezért született meg a 7. cikkely első verziója az 1999-ben hatályba lépő Amszterdami Szerződéssel. Ez a rendelkezés azonban nem megfelelő kidolgozottsága miatt ma valójában inkább aláássa ezeket a valóban fontos értékeket.

Sőt a 7. cikkely alkalmazása egyéb, nemzetközi jogban általánosan elfogadott értékeket is erősen sért. Egy ország függetlenségét és szabadságát a jelenlegi nemzetközi jogi és politikai rendszerben leginkább a szuverenitás és a be nem avatkozás elve garantálja. A 7. cikkely azonban sérti ezen elveket. A szakértők többsége szerint ugyanis a 7. cikk hatálya nem korlátozódik az uniós jog hatálya alá eső területekre, ami azt jelenti, hogy a kizárólagos tagállami hatáskör gyakorlása során is el lehet követni olyan jogsértést, ami lehetővé teszi a cikkely megindítását. Ez azonban jelentősen sértheti az adott tagállam szuverenitását, hiszen a tagállamok az Európai Uniót létrehozó szerződésekben csak az EU-s jog hatálya alá eső területeken „mondtak le” szuverenitásuk gyakorlásáról. Magyarország az Európai Unióhoz való csatlakozással nem mondott le szuverenitási jogairól, ugyan a felettes nemzetközi vagy regionális szervezet szabályai megszabhatják a szuverenitás gyakorlásának kereteit, de semmikképpen sem eredményezhetik a szuverenitásról való lemondást. Ezt egyébként maga az Európai Unió is elismeri: az Európai Unióról szóló szerződés 4. cikkének 2. bekezdése kimondja, hogy a szervezet tiszteletben tartja a tagállamok egyenlőségének az elvét és a tagállamok nemzeti berendezkedését is tiszteletben tartja. Azzal tehát, hogy az Európai Unió olyan területeken akar eljárni, amelyeket a tagállamok nem ruháztak rá, alapvetően sérti az adott ország szuverenitását és egyben szabadságát is.

Ráadásul azáltal, hogy nem az EU-ra átruházott területeken lép fel,

Az alapelv szerint minden állam elidegeníthetetlen joga, hogy más állam bármilyen formában megnyilvánuló beavatkozásától mentesen válassza meg politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális rendszerét. Vagyis egyetlen állam vagy nemzetközi szervezet sem alkalmazhat politikai, gazdasági vagy egyéb más intézkedést abból a célból, hogy egy másik államot ezen szuverén jogáról való lemondásra kényszerítsen. Ez a rendelkezés garantálja leginkább a nemzetközi rendszerben az országok függetlenségét és szabadságát. Mivel a 7. cikkely egyértelmű politikai és gazdasági nyomásgyakorlást jelent olyan területeken, ahol Magyarország önként nem mondott le szuverenitásáról, sérti a nemzetközi jogot. Szintén erősen sérti a be nem avatkozás elvét az, hogy ­­­– ahogyan Carlos Closa az Europa University Institute professzora is megjegyzi – a 7. cikkely szerinti eljárás során nincs garancia az érintett tagállam álláspontjának a megfelelő meghallgatására. Ez alapvetően sérti a méltányos eljárás nemzetközileg elfogadott elvét is.

A 7. cikkely tehát olyan kompetenciákkal ruház fel EU-s intézményeket, amelyek alapvetően nem szerepelnek az EU-s szerződésekben, és nem részesei az EU jognak. Tehát bár az lenne a funkciója, hogy megvédje az Európai Unióról szóló szerződés 2. pontjában megfogalmazott értékeket, a 7. cikkely paradox módon egyéb a szerződésekben szereplő EU-s alapelveket sért. Ilyen alapelvek a szuverenitás elve mellett még az 5. cikkelyben szereplő hatáskör-átruházás, arányosság és szubszidiaritás elve. Ezek az alapelvek garantálnák gyakorlatilag a fentebb már említett be nem avatkozás nemzetközileg elfogadott elvének a megvalósulását az Európai Unióban is.

A hatáskör-átruházás elvének értelmében az Európai Unió csak a tagállamok által a szerződésekben ráruházott hatáskörökön belül járhat el. Az arányosság elve szorosan kapcsolódik a hatáskör-átruházás elvéhez, hiszen korlátokat fogalmaz meg az EU intézmények hatásköreivel és fellépésével szemben. Az elv értelmében az Európai Unió fellépését olyan mértékűre kell korlátozni, amennyi a szerződésekben foglalt célkitűzések teljesítéséhez alapvetően szükséges, vagyis az adott intézkedéseknek mind tartalmi, mind formai szempontból szem előtt kell tartaniuk a szerződésekben megfogalmazott célokat. Mivel a 7. cikkely olyan területeken biztosít hatásköröket, amelyek nem tartoznak a szerződések célkitűzései közé, sérti az arányosság elvét. Érdemes azt is megemlíteni, hogy az EU-jog és a ráruházott hatáskörök megfelelő betartása kapcsán az EU-nak létezik már egy jól bevált és rendszeresen alkalmazott eszköze a kötelezettségszegési eljárások formájában. Érdemes megjegyezni, hogy az ellenzék által sok esetben sulykolt percepció ellenére Magyarország a középmezőny elején foglal helyet a kötelezettségszegési eljárások tekintetében, tehát nem állítható, hogy hazánk ellen uniós összehasonlításban sok ilyen eljárás indulna. Olyan alapító tagállamok ellen, mint Belgium vagy Németország például sokkal több ilyen eljárás indul, az abszolút rekordernek azonban Spanyolország számít.

A szubszidiaritás elve szintén szorosan kapcsolódik a tagállamok és az EU-s intézmények közötti hatáskörök megfelelő elosztásának kényes kérdéséhez. A szubszidiaritás célja annak biztosítása, hogy az EU-ban születő döntések a polgárokhoz a lehető legközelebb eső szinten szülessenek meg. Ennek megfelelően az EU nem avatkozik be és tesz intézkedéseket (leszámítva persze a kizárólagos határköröket), csak abban az esetben, ha ez bizonyíthatóan hatékonyabb kimenetet eredményez, mint a nemzeti, regionális vagy helyi szintű intézkedés hozott volna. Ezért elvben folyamatosan ellenőrizni és igazolni kell, hogy az uniós szintű rendelkezés hatékonyabb, mint az alacsonyabb szintű intézkedés.

A fenti fényében nem meglepő, hogy bizonyos szakértők szerint a 7. cikkely önmagában több EU-s alapelvet sért, és ennek megfelelően az egész rendelkezés jogilag tejesen megalapozatlan. Paradox módon tehát az EU alapelveit védeni hivatott rendelkezés valójában magukat az EU-s alapelveket ássa alá.

Hasonló következtetéseket fogalmazott meg Klaus Bachmann, a Varsói Egyetem oktatója is. Bachmann szerint a 7. cikkely alkalmazása alááshatja az EU-s együttműködést.  Ugyanis ha egy ilyen fórumon kimondják, hogy egy tagállamban sérül a jogállam, úgy ez arra ösztönözheti a tagállami bíróságokat, hogy ne hajtsák végre más tagállamok bírósági ítéleteit, annak ellenére, hogy a bűnügyi és igazságügyi együttműködés értelmében ez lényegében kötelességük lenne. Erre volt is már példa, amikor az Európai Unió Bírósága helyt adott az ír bíróság egy olyan kérésének, hogy ne kelljen egy ír nőt kiadni Lengyelországnak, mert ott sérülnek a jogállami keretek. A kutató szerint az EU-s alapszerződésekben rögzített alapelvek és együttműködési keretek már most is erodálódnak, ezért az ilyen rendszabályozó eljárások kontraproduktívak lehetnek az EU számára.

A fentiekkel összefüggésben a 7. cikkely alkalmazása a nemzetállamok szuverenitásának aláásása miatt csökkentheti az EU-s intézményekkel szembeni lakossági bizalmat is. Ezen félelmeket még az Európai Unió mechanizmusról szóló saját anyaga is elismeri. Azt is megemlítik, hogy hasonló ellenérzéseket váltottak ki 2000-ben az Ausztriával szemben foganatosított tagállami szankciók is. Miután az osztrák kormány tagja lett a szélsőjobboldalinak tartott Osztrák Szabadságpárt, a tagállamok gazdasági és diplomáciai szankciókat vetettek be az országgal szemben, ez azonban csak erősítette az ország lakóiban az euroszkepticizmust. Ez a jelenség azt is jól mutatja, hogy a 7. cikkelyhez hasonló szankcionálási mechanizmusok végső soron nem az adott ország kormányzatán és vezetőin csattannak, hanem az állampolgárok többségén.

Összegzés

A fentiek alapján egyértelműen látszik, hogy a Sargentini-jelentés elfogadása és általában a hetes cikkely szerinti eljárás az egyik legrosszabb eszköz arra, hogy az Európai Unió megvédje a jogállamiságot, a demokratikus berendezkedést vagy a választópolgárok szabadságát. Mint ahogy szocializmus idején folytatott békeharc is egy paradox fogalom volt, hasonlóan paradox jelenség a jogállami kereteket figyelmen kívül hagyva védeni a jogállamot, a politikai önrendelkezéssel és értékválasztással szemben védeni a demokráciát, és a nemzeti szuverenitás ellenében védeni az európai együttműködést.