A terv új lendületet kapott, amikor az egyiptomi alkirály (kedive) családjával kitűnő kapcsolatokat ápoló Ferdinand de Lesseps-t kinevezték Franciaország alexandriai alkonzuljává. Az építkezés ötletét azonban nemcsak a kedivének kellett „eladni”: Egyiptom nem független állam, hanem oszmán hűbéres volt, és így a szultánnal, valamint az őt támogató britekkel is jóvá kellett volna hagyatni a tervet. Az angolokat nehéz volt meggyőzni, ugyanis egyáltalán nem szívesen látták volna, hogy az Indiába vezető utat a franciák rövidítsék le, ráadásul éppen a francia befolyás alatt álló Egyiptomon keresztül. Ebben az időszakban a brit befolyás még nem jelent meg a Kelet-Mediterráneumban. A britek a nyilvánosság előtt a tengerszint-különbség már eloszlatott tévképzetével érveltek, de Palmeston miniszterelnök azért azt is elejtette, hogy Boszporuszhoz hasonló, sok fejfájást okozó szorosból eggyel is épp elég baj van. 1858-ban Lesseps kockázatos lépésre szánta el magát: részvénytársaságot alapított, és elkezdte árulni a Csatorna-részvényeket, majd a szultán megerősítése nélkül is nekiláttak a munkálatoknak. Bár a geopolitikai játszma tovább folytatódott, az építkezés már megkezdődött, és Palmerston 1865-ös halála után a szultán is hivatalosan hozzájárult.
A csatorna ünnepélyesen 1869. november 17-én nyitotta meg kapuit
hatalmas ünneplés közepette: magyar szempontból talán Ferenc József és Andrássy Gyula jelenlétét lehetne kiemelni, de a brit küldöttséget is egy magyar hölgy, Sass Flóra, vagyis Lady Baker vezette, a rabszolgalányból lett Afrika-kutató. Akár a csatorna történetének – vagy az egész 19. századnak – a metaforája is lehetne, hogy az ünnepélyes megnyitó előtt egy mozgékony angol hajó, a Newcastle a sötétben benavigált a csatornába, hogy az átvonulásuk avathassa fel a csatornát. A csatorna csak 1875-ben „vált angollá”: ekkor Benjamin Disraeli brit kormánya kivásárolta a többségi tulajdonos kedivét: 4 millió fontért megvette az egyiptomi alkirály több mint 170 000 részvényét, amiket hét ládát megtöltve szállítottak Londonba. Egyiptom 1882-es megszállása után pedig London már területileg is ellenőrzése alatt tartotta a csatornát – és ezzel az Indiába vezető utat.
A csatorna geopolitikai jelentősége akkor nőtt meg igazán, amióta itt halad át a közel-keleti olajszállítmányok java. A kereskedelem, az energiabiztonság és az Indiával, Ausztráliával való kapcsolat miatt is elsőszámú geopolitikai cél volt London számára Szuez megtartása. Ezért is esett nehezükre, hogy véglegesen kivonuljanak a térségből. Amikor 1956 júliusában az Egyiptomot irányító nacionalista tiszt, Nászír ezredes államosította a csatornát, a brit, francia és izraeli kormány intervenciót tervezett a kairói rezsim megbuktatására. Bár az 1956 október végi brit–francia–izraeli katonai művelet katonailag sikeres volt, az USA és a Szovjetunió ellentmondást nem tűrő ellenkezése meghátrálásra késztette a megszálló hatalmakat. Nászír megtartotta a hatalmat és a csatornát is, amin viszont hat hónapig nem állt helyre a forgalom. Szuez térsége később is kiemelten szerepelt viszont az arab–izraeli háborúkban:
az 1967-es hatnapos háborúban újból lezárták és elaknásították a csatornát,