Budapesten keresi édesanyja 1944-es megmentőjét a venezuelai zongoraművész

Ezt tegnap láttam: https://www.youtube.com/watch?v=10oeW929KU0&t=215s Az előadás egy pontján Wahorn felkapja a gyereket, és az a karjában van, úgy énekel tovább. Kb egy hasonkorú kislány, mint a cikkbeli Ágika. Wahorn itt nem majomszeretetet gyakorol, ezek a gesztusok teljesen normálisak, és a normális gyereki fejlődéshez szükség van rájuk. Ha ezer km választja el a szülőt és a gyereket, akkor nincs semmi, ami ezt pótolná, legfeljebb, ha a gyerekek egymást ölelgetik. És nem csak ez fontos, hanem úgy általában a fizikai jelenlét, annak minden apró kontaktusa.

Azt a kis gondolatkísérletet érdemes elvégeznie mindenkinek, akit érdekel a téma, hogy képzelje bele magát az adott helyzetbe. Mondjuk legyen ő az anyuka, aki szorongva, rettegve, bujkálva túlélte a náci megszállást, zsidóüldözést, ostromot. És most vége, legalábbis úgy tűnik, fel lehet lélegezni - de azért a zsigerekbe beépült a paranoiás félelem, a rettegés, a bizalmatlanság. Namost egy ilyen ponton, amikor már régóta hozzászokott a bizalmatlansághoz - az anya helyében ki lenne az, aki annyira vakon megbízik másokban, hogy a legdrágább, legféltettebb kincsét rábízza tök idegenekre, akikről semmit sem tud, és akik elviszik a gyerekét "hét határon túlra", ahol semmit nem tud róla, nem látja, nem segíthet neki, ha bajba kerül, nem tudja, mi történik vele .... és mindezt egy olyan hosszú időszak után/alatt/közben, amikor mindenki tisztában van vele, hogy az emberek igen jelentős része egyáltalán nem megbízható és nem is jóindulatú! Egy ilyen időpillanatban, amikor ezt mindenki a legélesebben, legtisztábban tudja, akkor ki lenne az, aki a védtelen csöpp gyerekét a teljes ismeretlenségre, a vak sötét homályra bízza rá? Hogy semmit ne tudjon róla, hogy egyáltalán ne lehessen mellette? Ki az, aki erre képes lenne, konkrétan a világháború után? És ha a gyerek helyébe képzeli magát - ki az, aki hat éves kislányként hajlandó lenne elmenni a teljes ismeretlenségbe, teljesen idegen emberekkel, akiknek egy szavát sem érti, úgy, hogy teljesen elszakadjon az anyjától? Ki az, aki ezt szívesen és önként bevállalná? És minderre egyáltalán nem kényszerítették az anyát, teljesen önként tette, megfontolva a lehetőségeit. Ugyanabban az időpillanatban körülötte családok milliói próbáltak valahogy újrakezdeni, élni, a gyerekeiket eltartani, nagyon sokuk iszonyú boldogan amiatt, hogy legalább láthatják egymást, és attól rettegve, hogy melyiküket kik és miért akarnák megint elszakítani a többi családtagtól. De a lényeg, hogy millió és millió család próbálta újraindítani az életét és eltartani a gyerekeit. Kérdés, hogy ez az anya, ha látta maga körül, hogy tömegek járnak hasonló cipőben, mint ő, és másoknak is ugyanúgy nehézségeik vannak, mint neki ..... ha ezt látta, akkor miért nem bízott abban, hogy ha mások meg tudják és meg is akarják oldani ezt a helyzetet, akkor ő is meg tudja és meg is akarja oldani. Ő miért döntött úgy, hogy neki ez nem megy, ő ezt nem akarja vállalni, ő ebből nem kér? Miért gondolta azt, hogy nehezebb helyzetben van, mint mások körülötte, és hogy ő több segítséget jogosult igénybe venni, mint mások, és hogy ő több terhét háríthatja másokra, mint a körülötte élő tömegek?

Ebben a történetben 2 dolog szép! Az egyik, hogy akadt valaki, aki azokban az időkben kockáztatta az életét, hogy megmentsen egy nőt és egy ártatlan gyermeket! Azaz ember volt! A másik, hogy a leszármazottak közül valakinek eszébe jutott, hogy ha lehetséges, megköszöni ezt az elődei megmentőjének! Azaz Ő is ember! Remélem sikerrel jár!

Én ismertem egy Túróczy Lajost de már meghalt.