Magyar dúlás: így állt ellen a kollektivizálásnak a magyar parasztság

Nyitókép: Nagygyűlés a téeszesítés idején Szabadszálláson (forrás: Indafoto)

Mindenki számára szabadon letölthetővé tette honlapján kiadványait a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB). Ennek kapcsán kértük fel az egyik legújabb, a Magyar dúlás – Tanulmányok a kényszerkollektivizálás történetéből című kötet társszerkesztőjét, Galambos Istvánt a könyv bemutatására.

A Magyar dúlás című kötet a magyar parasztság szovjet mintára megszervezett termelőszövetkezetekbe kényszerítésének történetét mutatja be,

– mondja Galambos István szerkesztő. A cím beszédes, egy 1960 eleji panaszos levél szófordulata. A plasztikus képet festő szerző a kényszerkollektivizálási kampányban a magyarok által magyaroknak okozott szenvedéseket és károkat csak a török pusztításokhoz tudta hasonlítani.

Hozzáteszi: a kommunisták célja a hagyományos magyar paraszti társadalom felszámolása volt. A folyamat már 1945-ben elkezdődött, majd 1948-tól a szovjet kolhozrendszer bevezetésével és a kuláküldözés meghirdetésével folytatódott. A kollektivizálásnak nevezett téeszszervezési kampányban a kezdetektől fizikai erőszakot és lelki kényszert alkalmazva akarták rábírni a gazdálkodókat a belépési nyilatkozat aláírására. A kommunista párt egyfajta hadműveletnek tekintette már az első téeszszervezési kampányt is, amely során a Jászság bizonyult az egyik „legkeményebb harci területnek”, ahogy ez Csikós Gábor tanulmányából kiviláglik.

A megalakult termelőszövetkezetek gyakran gazdaságtalanul működtek, és a párt által előírt tervek sem voltak mindig – eufemisztikusan fogalmazva – észszerűek. Az erőltetett gyapottermesztés Békés megyei sajátosságait Balogh Dorottya mutatta be tanulmányában.

az állami kényszernek, az átgondolatlanságnak és a gazdasági racionalitás teljes hiányának.

Az 1956-os forradalom hatására az addigi termelőszövetkezetek nagy része kártyavárként hullott szét – mondja a társszerkesztő. A Kádár János vezetésével újjászervezett kommunista párt azonban 1958–1962 között

a parasztság téeszekbe kényszerítését. A folyamat végére 1,6 millióról 150 ezer alá csökkent az egyéni gazdálkodók száma. Ennek hátterét megvilágítva: 1956-ig a földek nagyobb része egyéni gazdálkodók tulajdonában maradt, még az is előfordult, hogy a téeszektől is béreltek-földet. 

Az 1945-tel kezdődött folyamatot mutatja be röviden a NEB Apáink földje című rövidfilmje, amelyben archív felvételek mellett megszólalnak benne a korszak szemtanúi, az események elszenvedői is.

A szerkesztő megjegyzi:

A fő módszerek az erőszakos agitálás (gyakran éjszaka), a verések, a családtagokkal való zsarolás – például a gyerekek továbbtanulásának lehetősége – és egyéb rafinált, ávós módszerek – például kályha melletti izzasztás nagykabátban – voltak. Soós Viktor Attila tanulmányából ugyanakkor az is kiderül, hogyan kívánták felhasználni a kommunista állammal együttműködő békepapságot a termelőszövetkezeti kampányok támogatására.

A Magyar dúlás a NEB és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont közös Vidéktörténeti Témacsoportjának munkája nyomán, több szerző tollából származó tanulmányokból összeálló kötet. 

A céljuk, hogy egyfajta paradigmaváltást valósítsanak meg – hívja fel a figyelmet Galambos. A történészek 1990 előtt főleg a téeszesítés eredményeivel foglalkoztak, míg a témacsoport kutatói a helyi forrásokra, valamint visszaemlékezésekre támaszkodva a társadalom tapasztalatára helyezi a hangsúlyt. Így a kötetben Káli Csaba a Zala, Czetz Balázs a Fejér, Cseh Géza a Szolnok megyei tapasztalatait foglalta össze a kényszerkollektivizálás második hullámának. Ö. Kovács József összefoglaló tanulmánya pedig nem csak egyedül a téeszesítést vizsgálja, hanem azt egy folyamat részeként mutatja be, mint a kommunista ideológiának és politikának a vidéki társadalom elleni stratégiáját, ami a földosztással kezdődik, a végeredménye pedig a magyar paraszti társadalom, a hagyományos életmód felszámolása. Horváth Gergely Krisztián, a kötet másik szerkesztőjének tanulmánya azért is érdekes, mert a korabeli szociográfusok reflexióit elemzi a kuláküldözésről és kollektivizálásról, s egyúttal azt is bemutatja, miként lehetett erről beszélni a diktatúrában.

Vita a téeszesítésről Mérgesen

Galambos István elmondja: a tabu oldása volt a célja a NEB és az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának együttműködésében készített Sorsfordítás – A paraszti társadalom felszámolása, 1945–1962 című vándorkiállításnak, amelyet több vidéki helyszínen is bemutattak. „Az egyes vidéki helyszíneken rádöbbentünk, mennyire kibeszéletlen ez a korszak, többen elsírták magukat, újra átélve az akkori traumát, és hálásak voltak, hogy valaki foglalkozik a témával. Olyan dolgokat meséltek, amiket nem mondtak el évtizedek óta senkinek.” 

A kötet másik újdonsága, hogy több tanulmány foglalkozik az ellenállás kérdéskörével. Az 1990 előtt született munkákban megfogalmazott álláspont szerint – amely a rendszerváltozás után is érezteti hatását –, ha volt is ellenkezés, a gazdálkodók hamar belátták, hogy boldogulásuk letéteményese a közös gazdálkodás. A kötetben publikált kutatási eredmények ellentmondanak ennek a narratívának.

előfordult, hogy a gazda elbujdokolt a téeszszervezők elöl, vagy próbált alkudozni, számos helyen volt tiltakozás, sokan panaszleveleket írtak a párt vezetőinek, az újságoknak vagy a rádiónak. Ilyen leveleket is idéz tanulmányában a Kecskemét környéki tapasztaltakról beszámoló Rigó Róbert. Az ellenállás egyik sajátos példája a nyírcsaholyi asszonytüntetés volt 1960. február 26-án, amelyről Farkas Györgyi írt tanulmányt a kötetbe. 

A kollektivizálás egyik legsúlyosabb következménye – erről szintén kevés szó esik a korábbi munkákban –, hogy látványos elvándorlás indult a falvakból az ipari központokba. 1949 és 1966 között Szabolcs-Szatmár megye népessége például 146, Bács-Kiskuné pedig 86 ezer fővel csökkent. A téeszszervezés során átélt erőszak, megfélemlítés miatt megnőtt az öngyilkosságok és az alkoholizmusba menekülők száma, sőt – mutat rá Galambos István – új kórképként jelent meg a kollektivizálás traumájának leírására az ún. „tsz-pszichózis”. 

így potenciálisan ellenfele lehetett a kommunista diktatúrának. Ezért vált tömeges állami erőszak áldozatává 1958–1962 között, ez pedig a mai napig kibeszéletlen traumája a magyar társadalomnak.