Itt az ideje, hogy kibéküljünk a férfiakkal!

„»Szedjék már össze magukat!« – ismerős a mondat? Gyakran mondogatjuk ezt és tesszük fel a kérdést, ami korábban a 777 Offline témája is volt, hogy hová tűntek a férfiak? De ebben a cikkben nem erről lesz szó. Hanem arról, hogy nőként milyen választási lehetőségeink vannak, hogy egészségesebb legyen a társadalmunk és benne a kapcsolataink. Mert igenis van választásunk!

Nemrég olvastam egy cikket, amely – bár világi megközelítésből – elég pontosan rámutatott a korunkat meghatározó egyik jelenségre. Mégpedig arra, hogy a nők milyen gyakran kritizálják a férfiakat – felnagyítva a hibáikat, elfedezve így a sajátjaikat. Bevallom, bizonyos pontokon magamra ismertem. Bár igyekszem egyre tudatosabbá válni abban, hogy ne ítélkezzek, sajnos még mindig sokszor belesétálok ebbe a csapdába. Ahogy körülöttem sok-sok más ember is, és igen, mi keresztények különösen hajlamosak vagyunk erre. De nézzük most az ítélkezést kimondottan a női-férfi vonatkozásban.

Nem egyszer voltam fültanúja olyan mondatoknak, mint »Nem hiszem el, hogy lehetnek ennyire töketlenek?« vagy »Szedjék már össze magukat!« vagy épp »Tuti, hogy még mindig az anyja mos rá és főz neki«. Nos, azt nem merem állítani, hogy mindegyik esetben alaptalanok voltak a vádak, de kívülről mindig fájt hallani ezeket. Fájt, mert éreztem, hogy az ítélet mögött a nők – hol halk, hol hangosabb – kétségbeesése húzódik meg.

A kétségbeesés, hogy nincs, aki vigyázzon ránk, nincs, aki törődjön velünk vagy csak mellettünk legyen tűzön-vízen át. De hogy leplezzük a fájdalmunkat, a kiszolgáltatottság érzésünket, inkább támadunk. Egyébként is ezt tanítja a mai kor. »Légy erős, független, magabiztos szupernő. Nem is kell neked férfi. Azok csak kihasználnak. Csak összetörik a szíved. Inkább ne is engedj a szívedhez senkit, az a biztos.” Szomorú tudatosítani, hogy ez vesz körbe minket (pl. filmeken, cikkeken, plakátokon keresztül). Ugyanakkor örömteli is tudatosítani, mert mindig ez az első lépés ahhoz, hogy változtatni tudjunk.

Igenis merjük kimondani: nők vagyunk, tehát sokszor gyengék, bizonytalanok, szétesettek. Kell bátorság gyengének lenni. Tudom és tapasztalom. De annyira felszabadító vállalni, hogy milyenek vagyunk valójában! És ezzel párhuzamosan végre kimutathatjuk a férfiak felé: szükség van rájuk. Ezt hadd írjam le csupa nagybetűvel:

SZÜKSÉG VAN RÁTOK, FÉRFIAK.

Sokkal jobban, mint ahogy mi azt merjük kommunikálni. De higgyétek el: rendkívül fontos a szerepetek. Szükségünk van az erőtökre, amellyel megvédtek minket. Szükségünk van a figyelmetekre. Szükségünk van arra a fajta bölcsességre és higgadtságra, ami csak bennetek van meg. Szükségünk van a humorotokra (de még mennyire). Szükségünk van a racionalitásotokra. Anélkül a világ egy nagy hömpölygő érzelemlavina lenne – ezt senki nem akarhatja! És bár lehet, hogy ez esetben is a szentimentalizmusom hajt, annál komolyabban gondolom: szeretnék bocsánatot kérni a nők nevében azért, amiket rólatok mondtunk. A szívünk mélyén nem akartunk bántani titeket, csak féltünk. Igen, vannak hibáitok. Ahogy nekünk, nőknek is.”