Baráti ölelések idegenektől, túljelentkezés a varsói magyar szakra, együtt harcol, s issza borát – ez már a múlté, már ami a lengyel–magyar kapcsolatokat illeti. Lengyelországi magyarok meséltek nekünk arról, miként élik meg, hogy értetlen, olykor gyanakvó tekintetek célkeresztjébe kerültek.
Lengyelországban három-négyezer magyar él, főként ideiglenesen ott tartózkodók vagy ott dolgozók a magyar konzulátus lapunknak adott tájékoztatása szerint. Noha hagyományosan Krakkót tekintjük a magyarbarátabb lengyel nagyvárosnak, valójában Varsóban működik az egyetlen bejegyzett, magyarokat tömörítő egyesület, a Lengyelországi Magyar Egyesület, hétvégi magyar iskolával, szakkörökkel, pezsgő kulturális élettel. Két merőben eltérő hátterű lengyelországi magyart kérdeztünk arról, hogyan élik meg a lengyel–magyar barátságot is próbára tevő orosz–ukrán háború mindennapjait.
Gizińska Csillát „a szíve vitte Lengyelországba”, ahogy meséli. A Varsói Egyetem Magyar Filológiai Tanszékének felvidéki származású vezetője a nyolcvanas években az ELTE-n ismerte meg lengyel férjét, s a rendszerváltás után a fiatalember hazájába költöztek, Poznańba. Szerencséjük volt: éppen akkor nyílt meg a krakkói és varsói után a harmadik magyar szak, aminek így Gizińska Csilla alapítója is lett, s az első években a megadott 60 helyre 300-400 hallgató jelentkezett. 2002-ben aztán Varsóba mentek, ahol egy egész kis magyar világba csöppentek, „szinte mindennap voltak magyar kulturális események, volt diaszpóra, így a honvágyam is alábbhagyott”, utóbb a tanszék vezetésére is felkérték. Mint mondja, a lengyelek részéről mindenütt őszinte szimpátiával találkozott, itt magyarként kivételes szeretet vette körül.
Ha idegeneknek mondom, hogy magyar vagyok, jobb esetben semleges, rosszabb esetben negatív közönyt tapasztalok”
Mostanáig. „Ez az utóbbi másfél évben jócskán megváltozott, bár aki ismert, nem fordult el tőlem azért, mert magyar vagyok – mondja –, viszont ha idegeneknek mondom, hogy magyar vagyok, jobb esetben semleges, rosszabb esetben negatív közönyt tapasztalok, s azt érzékeltetik, mintha nem egy oldalon állnánk.” A magyar kormány politikáját is értetlenül vagy vádlóan citálják, sokszor megkapja azt is: „Elfelejtettétek ’56-ot?” Ő pedig igyekszik árnyalni a képet, több-kevesebb sikerrel. A hallgatóknál is hasonló volt a helyzet. „Tíz éve 150-200 felvételizőnk volt a 30 helyre, a konfliktus előtt is 100-120-an jelentkeztek, de amint kitört a háború, 2022 februárjában, a márciusi szemeszterkezdésre az elsőévesek háromnegyede egyszerűen elpárolgott” – emlékezik vissza Gizińska Csilla. Hozzáfűzi, „olyan erős médiatámadás volt, amit az elsőévesek, akiknek még nem volt vesztenivalójuk, nem bírtak ki, 10-en se maradtak a 30-ból. A felsőbb évesek nem fordítottak hátat a magyar szaknak, a nyelvnek vagy a kultúrának, de alaposan át kellett velük beszélnünk a helyzetet”. Sőt, a konfliktus első napjaiban olyan erős magyarellenes hangulat uralkodott, hogy még a felsőbb éveseket is elbizonytalanította a sok támadás, amit más szakra járó hallgatótársaiktól kaptak üzenetben vagy akár személyesen emiatt. S bár ez hamar alábbhagyott, elmaradoztak a jelentkezők, idén a szak történetében először kellett pótfelvételit hirdetni a 30-as létszám kitöltésére.
A tanszékvezető nem optimista: szerinte azért is lesz nehéz visszafordítani e folyamatokat, mert a zsigeri magyarbarátság az idősebbek és a középgeneráció jellegzetessége volt, „az autóstopposok generációjáé”; a fiatalabbaknál eleve halványabb, s most az is ellenszenvbe vagy közönybe csapott át.
A banki IT-szektorban dolgozó, szintén varsói Kovács Balázs kifejezetten szeret a prosperáló, biztonságos, bár hazánkhoz képest kissé hűvös Varsóban élni. Kilenc éve költözött ide, a felesége lengyel, két kislányukkal rendszeres vendégei a varsói magyar iskolának és a magyar programoknak is. Mint mondja: igaz, hogy a magyar politikával nincsenek megelégedve a lengyelek, de magukat a magyar embereket nem ítélik el emiatt. „A lengyel–magyar barátság gyökerei régiek, és ez politikától függetlenül mindig megvolt, most is szeretik a magyarokat.” Ha meghallják, hogy az ember magyar – inkább az idősebb, 50-es, 60-as generáció –, felidézik a magyarországi emlékeiket, „és alapvetően, ha bárhol megtudják, hogy magyar az ember, szimpátiával fogadják”. Ami a politikát illeti, őt is többször kérdezgették, főleg a háború kezdetén, hogy mit csinál a magyar kormány, miért nem ítéli el eléggé az orosz agressziót.
Amikor őt kérdezgetik a magyar álláspontról, igyekszik ő is elmagyarázni hazánk speciális helyzetét: az erősebb energiafüggést és gazdasági kapcsolatokat, rámutatva, hogy amit a lengyelek esetleg oroszbarátságnak tekintenek, az pusztán gazdasági és nem ideológiai természetű. „Lengyelországban gyakorlatilag párttól függetlenül mindenki keményen elítéli az orosz agressziót, mert megvannak a saját tapasztalataik, és persze, a magyar kormány is elítélte, de a lengyel elvárás az lenne, hogy teljes mellszélességgel ki kell állni az ukránok mellett.”
Ennek szerinte nemcsak a jószomszédi viszony vagy a nagy fokú keresztény és civil szolidaritás az oka, van emellett egy jóval pragmatikusabb magyarázata is. Mint Kovács Balázs mondja, a lengyeleknek is volt ellenszenve az ukránokkal szemben, elsősorban Sztepan Bandera lengyelellenes tisztogatásai és a volhíniai mészárlás miatt, „ettől függetlenül kicsit úgy érzem, hogy ők úgy élik meg ezt az egészet, hogy azért kell segíteni az ukránokon, mert ők lehetnek a következők. Nem kizárólag az önzetlen segíteni akarás és a híres lengyel szolidaritás van e politika mögött. Rettegnek az orosz betöréstől, hogy mire a NATO összeszedné magát, már megtörténik a lengyel Bucsa”.
Nem fekete-fehér
A média – és különösen az ukrán narratíva mellett elkötelezett sajtó – Magyarország ostorozása közepette rendszerint „elfeledkezik” róla, hogy a kép korántsem fekete-fehér. Egyrészt hazánk folyamatosan elítélte az orosz agressziót, kiállt Ukrajna területi épsége mellett, megszavazta az elméletileg Oroszország megfékezését célzó uniós szankciókat, milliónál több átutazót látott el, és több tízezer menekült letelepedését segítette. Másrészt gazdasági érdekei védelmében nem csak Magyarország megy szembe a nyugati elvárásokkal, hiszen az orosz olaj elkerülhetetlen importjára a szlovákokkal és a bolgárokkal szereztünk az EU-nál moratóriumot, az ukrán gabonaimport ellen a leghangosabban pedig a szlovák és a magyar mellett éppen a lengyel vezetés kardoskodott.
Nyitóképen: Magyar és lengyel címerek a krakkói Łagiewniki zarándokhelyen. Fotó: Shutterstock
A „konvergencia-programként” elhíresült dokumentum az élet minden területére kiterjedne. A Nézőpont Intézet azt is kimutatta, hány emberre lennének hatással a Tisza megszorításai.
Brutális jóslat látott napvilágot. Kovács András írása.
Még Ukrajnában is elismerték a szomorú tényeket.
Szörnyű hírek érkeztek Moszkvából.
Brüsszel szerint Oroszország részvétele a nemzetközi sportban továbbra is biztonsági kockázatot jelent.
Kiterítette a lapjait a moszkvai védelmi minisztérium.
Amerikai közvetítéssel ült tárgyalóasztalhoz Ukrajna és Oroszország, miközben továbbra is dühöngenek a fegyverek.
A magyar tenger partjainál ismét látványos jéghalmok alakultak ki, a holland bevándorlási hivatalnak tetemes kártérítést kellett fizetnie menedékkérőknek, Ukrajna és nyugati partnerei érdekes lehetőségekkel számolnak. Ezek voltak a szerdai nap legolvasottabb hírei a Mandineren.
