A rágalmazó újságcikkek nem változtatnak meg engem, járni szeretném tovább a szeretet útját – Böjte Csaba a Mandinernek

Az egyik legmagasabb állami kitüntetéssel, a  Magyar Becsület Renddel ismerték el augusztus 20-án Böjte Csaba harmincévnyi áldozatos szolgálatát. A ferences szerzetes három évtizeddel ezelőtt fogadta be az első gyermeket, akit azóta hatezer másik követett, s mostanra a Dévai Szent Ferenc Alapítvány – ahogy a barát maga is – fogalommá vált nemcsak Erdélyben, de mindenhol, ahol magyarul beszélnek. A kezdetekre visszaemlékezve egy interjúban elmesélte: egy szegény asszony kérte meg először, hogy fogadjon be egy árva gyereket. Mivel épp szentmisét tartani készült, hogy időt nyerjen, megkérte az asszonyt, üljön be a padba, s imádkozzanak mindketten, jelet kérve Istentől a gyerkőc sorsát illetően. S hát mit ad Isten, a napi evangéliumi szakasz éppen ez volt: „Amit eggyel e legkisebbek közül megtettetek, velem tettétek.” „Amikor felolvastam ezt a mondatot, és felnéztem, csak az asszonyt láttam, amint vigyorog” – elevenítette fel. Így kezdődött a mű, harminc esztendő múltán pedig Novák Katalin köztársasági elnök e szavakkal méltatta a szerzetest, amikor Esztergomban átadta a rangos kitüntetést: „A jóság iránti elkötelezettséggel éli az életét, tudását pedig úgy adja tovább, ahogyan az általa felnevelt gyerekek is gondoskodnak a rászorulókról.”

Ki szívét osztja szét

„Ha tehetném, tízezer kis részre darabolnám, s mindenkinek adnék belőle” – mondja Böjte Csaba a Mandinernek, amikor arról érdeklődünk, milyen érzés a becsületrend birtokosának lenni. Magyarázatként hozzáfűzi: kapnának belőle a hosszú évek alatt vagy épp e napokban is náluk növekedő gyerekek, akik „hagyták, hogy fölneveljük őket”, és a munkatársai is, akikkel együtt dolgozhatott, akár néhány hétig önkénteskedtek Déván, akár éveken, esetleg évtizedeken át tették lelkiismeretesen a dolgukat. „S akkor még a támogatóinkról nem is beszéltem” – jegyzi meg.

Merthogy segítőből, támogatóból sosem volt hiány, már akkor sem, amikor még nem ismerte a nevét egy egész nemzet. Ezt Böjte Csaba így fogalmazza meg: „Ha nem lenne a mi népünk becsületes és nagylelkű, én egyedül nem tudtam volna ezeket a gyerekeket felnevelni, ruházni, iskoláztatni, etetni minden áldott nap.” Szerinte mindaz, ami történt, közösségi megvalósítás volt. Ebbe a világ minden pontjáról bekapcsolódtak a magyarok: „A helyi magyar közösségek tagjai Argentínától Német­országon és persze a Kárpát-medence minden táján át Új-Zélandig támogattak, támogatnak minket, segítik a szolgálatunkat. Jöttek hozzánk önkénteskedni amerikai és ausztráliai magyarok ugyanúgy, mint felvidékiek vagy budapestiek.”

Azoknak, akik e három évtized alatt náluk nevelkedtek, eddig ezer gyermekük született – őket Böjte-unokáknak hívja a szerzetes, s elmondja: a legszebb eredmény, amelyet lát maga körül, hogy mindössze két „unokájuk” lakik náluk, a többieknek a szüleik teremtették meg a szükséges feltételeket. Gondoskodó, jó szülők, tisztességes, adófizető állampolgárok lettek – summáz.

Szerveződtek, most pedig bocsánatot kérnek

Az augusztus 20-ai ünnep szépsége és a közösség megbecsülésének jele talán feledteti az azt megelőző, embert próbáló időszakot. A tavasz folyamán ugyanis egymást érték a Böjtét célzó támadások; bár először olyan szélsőbaloldali szennylapokban voltak olvashatók, amelyeket még a jobboldal nagy kritikusai sem vesznek komolyan, idővel átterjedtek az olvasottabb radikális baloldali portálokra, sőt a fősodratú médiába is. Az összefüggőnek tűnő lejáratókampány kezdőhangját az Amerikai Népszava adta meg: a zugportál azt állította, jelentkezett náluk egy hölgy, aki korábban a Böjte-féle árvaházak egyikében dolgozott, s a szerzetes csúnyán kikezdett vele, majd akkor is próbálkozott nála, amikor ő már nem kért a dologból. Igaz, a „bizonyítékok” már első ránézésre sem tűntek túlságosan erősnek: üzenetekről szóló képernyőképek, amilyeneket ma már egy hatéves is el tud készíteni, állítólagos nyilatkozat és egy minimum furcsán megvágott hangfelvétel sorakozott fel a nemzeti példakép ellen. Feltűnő volt az is, hogy az akció ekkor még mennyire visszhang nélkül maradt: még a legádázabb katolikusellenes véle­ményvezérek, a Böjtét rendre szapulók sem csaptak le rá.

Később az Amerikai Népszava mellé felsorakozott a Mérce is: a szélsőbaloldali lap külön ehhez a projekthez igazolt „sztárt” Erdélyből: a Transindex egykori főszerkesztője (az egykori jelző később még fontos lesz), bizonyos Kulcsár Árpád csatlakozott a csapathoz – ahogy közösségi oldalán fogalmazott, azért, hogy részt vegyen egy több hónapos, határokon is átívelő nyomozásban. Az egyéves közös munka eredménye végül négy darab lejárató cikk lett, amire sem Kulcsár, sem az őt hadba küldők nem lehetnek büszkék. Merthogy a cikksorozat nem más, mint a tollforgató egy korábbi erdélyi akció­jának koppintása, amelynek szintén csúnya vége lett. Akkor egy kolozsvári színész, Váta Lóránd volt a célpont. Az eljárás megdöbbentően hasonlított a két ügyben: a vád szexuális visszaélés, az újságíró pedig csak az állítólagos áldozatokkal interjúzott, a megrágalmazott személyeket meg sem kérdezte, a megfogalmazott állításokat cáfolók, az érintetteket közelről ismerők nyilatkozatait pedig egyszerűen ignorálta. Kulcsárnak 2017-ben azért kellett távoznia a Transindex éléről, mert a megrágalmazott színész pert indított, és nyert: a romániai bíróság kimondta, hogy a főszerkesztő rágalmazást és becsületsértést követett el. Most perről szó sincs, pedig esélyes, hogy ha sor kerülne rá, a bíróság ismét barackot nyomna Kulcsár Árpád fejére.

A Böjte-ügybe ráadásul az ügy koronatanújaként bemutatott Mónika is bekavart kissé: időközben visszavonta a rágalmakat, és nyilvánosan bocsánatot kért a szerzetestől. Azt üzente, végre „sikerült eltávolítani a mérgező embereket, akik a maga fejét akarták általam”.

Végül kiderült az is, hogy az egész akció egyik gyúpontja egy Facebook-csoport volt, ahol olyan emberek gyülekeznek, akik valamiért ki nem állhatják Csaba testvért – és a bejegyzések olvasása alapján úgy általában rühellik a katolikus egyházat, a kereszténységet és mindent, ami Jézus Krisztussal kapcsolatos –, s néhány hangadó iránymutatásai alapján együtt kerestek fogást a szerzetesen. Itt aztán felbukkant mindenféle rágalom az abúzustól a molesztáláson át az ingatlanpiaci szürkezónáig, ám mostanra nem csak a nyilvános vádakat megfogalmazók hallgattak el. Egyre több csoporttag utal arra, hogy külső nyomás hatására vagy éppen saját sikertelensége, alkalmatlansága palástolása végett jelentkezett be „perdöntő bizonyítékokkal”; sokan a visszakozáson túl egyenesen bocsánatot is kértek a személyeskedésért és a rágalmazásért.

Böjte Csaba a kártyavárként összeomló offenzíva kapcsán sem hazudtolja meg önmagát, a Mandinernek a tőle jól ismert fordulattal beszél az elmúlt hónapokról. „A mi urunk, Jézus Krisztus azt mondta: »Aki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és úgy kövessen engem!« Mindig lesznek próbatételek, nehézségek, eddig is akadtak, ezután is lesznek.” A jézusi tanítás mellett az a közmondás adott erőt neki, hogy az aranyat tűzben próbálják, ki kell tehát állni a próbatételeket. És persze erőt adtak neki azok is, akiknek odaajándékozta egész életét; mint mondja, könnyekig meghatotta az a kiállás, amelyet egykori neveltjeik tanúsítottak a legnagyobb hecckampány idején is. Számtalan levelet kapott ma már felnőtt „gyermekeitől”, akik szeretetükről biztosították, és olykor a nagy nyilvánosság előtt vagy éppen a közösségi felületeken is határozottan kiálltak mellette. „Még azok is, akik annak idején igencsak rosszcsont gyerekek voltak, most levelet írtak nekem, és támogattak” – számol be a történtekről, s a hangjában valóban érződik a hála. Több ismert közéleti személyiség is felsorakozott a szerzetes mellett, Csák János miniszter például a Mandiner címlapján üzente, hogy tűzbe teszi a kezét Csaba testvérért.

Engesztelődjetek ki szívből egymással

S ha már szó volt az arany tűzpróbájáról, úgy tűnik, a szerzetes kiállta a keresztény ember egyik legnehezebb próbáját, a szívbéli megbocsátást. Amikor a hecckampány elbukásáról kérdezzük, elárulja, hogy nem csak azokkal levelezett, akik támogatták, azokkal sem szakította meg a kapcsolatot, akik rágalmazták. „Végig párbeszédet folytattunk, és mostanra eljutottunk oda, hogy kiengesztelődtünk” – mondja meg­hatottan. Ismét figyelmeztet arra, hogy „Jézus sem legyőzni akarta az ellene törő Sault, hanem magához szeretni. Saulból végül Szent Pál apostol lett, aki élete vége felé megírta a szeretethimnuszt”.

„Egész életemben azt kerestem, hogyan lehet a jót ki­szeretni valakiből” – fogalmaz a szerzetes. Bár eddig leg­inkább komisz, durvasághoz szokott gyerekekkel kellett ezt az utat végigjárnia, most tollforgatókkal is megpróbálja. „Ezek az újságcikkek nem változtathatnak meg engem, járni szeretném tovább a szeretet útját” – jelenti ki határozottan. Elárulja azt is, hogy nemcsak a rágalmazóival, de a rágalmaknak nagy nyilvánosságot biztosító újságírókkal is kapcsolatban van. Arra buzdítja őket, hogy munkájukkal alkotó tevékenységet folytassanak. „Mondtam nekik, hogy annyi jó téma van, ami előreviszi az emberiséget, még segítek is nekik felkutatni őket, Pulitzer-díjra érdemes témák, amiket jó volna megírni. Szóval készen állok arra, hogy segítsek nekik szépről, jóról írni.” De ezzel le is zárja a témát.

Szeptember 18-án már a harmincadik tanévet nyitják meg ünnepélyesen Déván a gyerekek, munkatársak, támogatók, zarándokok jelenlétében. Bár a katolikus nevelési intézményekben a tanév elején tartott Veni Sancte (jöjj, Szentlélek) szentmise nem a hála ünnepe, most hálaadásra készülnek, köszönetet mondanak Istennek a három évtized kegyelméért, és áldását kérik a további útra, amelyre a „kirepült fiaikat, lányaikat, az unokáikat” is várják. „A tanév kezdetét jelző csengő az idén mindannyiunknak szól” – jegyzi meg Böjte Csaba.

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád