Akik mentek és akik maradtak – így élnek most a kárpátaljai magyarok a háború árnyékában

Írta: Veczán Zoltán

A háború kitörése utáni első napok a pánikról és a menekülésről szóltak, de lenyugodtak a kedélyek, akik maradtak, „megszokták a háborút”, s vannak azért hazavágyók és hazatérők is – így írják le a kárpátaljai magyarság elmúlt hónapjainak történetét a megkérdezett fiatalok. A két lány és egy fiú csak valódi neve nélkül vállalta a beszélgetést, Réka, Dóra és Nándor egyaránt a húszas éveikben járó értelmiségi.

Jellemző, hogy megszólal a légiriadót imitáló applikáció, miközben Dórával beszélgetünk, majd megszakad a vonal – szerencsére csak a térerő játszik a Nyíregyházáról éppen hazafelé tartó lánnyal. Mint mondja, ez mindennapos: akkor jelez az alkalmazás, ha a szomszédos Ivano-frankivszki vagy Lembergi területet támadás éri.

Mint meséli, a médiában tilos beszámolni a rakétacsapásokról: csak a szemtanúk révén értesül róluk az átlagember; a volóci robbanásokat Munkácson is hallani lehetett. Szerencsére Kárpátalja még biztonságos hely.

Az első napokban tényleg sokan elhagyták a térséget – Dóra és családja nagyobb része, főleg a nők Nyíregyházára menekültek, édesapja és a nagyszülők pedig a Beregszász melletti Szernyén működő családi vállalkozásuk miatt maradtak. „Aztán hallottam, hogy Munkácson és Beregszászon már a menekültek is csak korzóznak meg kutyát sétáltatnak, hát hazajöttem, hátha tudok valamit segíteni – mondja a beregszászi főiskolán és az ungvári egyetemen végzős lány. –

Az Ungváron újságíróként dolgozó Réka elmeséli, őt és a környezetét is az első napok viselték meg leginkább. Lényegében elhitték, amit talán Moszkva is: ez villámháború lesz, az oroszok maholnap a spájzban vannak. Egy ideig Magyarországon is volt, illetve szülőfalujában, a beregszászi járásbeli Tiszapéterfalván. „Száz napja tart, de mintha ezer éve ez lenne” – fogalmaz. Szerencsére nőként szabadon mozoghat a határon.

A szintén ungvári Nándor viszont éppen emiatt egyelőre kivár a hazatéréssel. A besorozástól tartva hagyta el Ukrajnát, de most már otthon maradt szeretteit félti. Közben bekapcsolódott Magyar­országon a menekülteket segítő munkába.

Ami a besorozást illeti, Dóra szerint a korábbi rémhír az összeszedett és frontra terelt férfiakról még most is csak félig igaz, mert például a munkácsi piacon vagy a benzinkútnál sorban állókat szúrópróba-szerűen ellenőrizgetik, és van, hogy behívót osztanak nekik. Sok a halott is, főleg Munkács környékéről, Visken például mindennap van leg­alább egy temetés, Dóráéknál szerencsére még nem került sor ilyenre. Egyébként a nőket is behívhatják, ha orvosi vagy ápolónői képzettségük van.

Kárpátalján benzin-, só-, cukor- és liszthiány van, meséli Dóra, mégis nagyon bizakodó: 

Nem véletlenül áll egy szülőföldhöz ragaszkodást propagáló szervezet élén.

Az elmenekülők helyére belső-ukrajnai menekültek érkeznek. Mint Réka meséli, Kárpátalja megtelt, minden harmadik ember menekült, még a falvakban, így náluk, Tiszapéterfalván is. „Akik maradni akartak Ukrajnában, Lemberget vagy Kárpátalját választották. Sokan már visszamentek Kijevbe, ők igazán bátrak.” A menekülthullám érkezése óta zsúfoltak a települések: Ungváron alig van üres albérlet, tele vannak a kávéházak, az éttermek, parkolóhely sincs nagyon. „Megszoktuk egymást, van köztük ilyen is, olyan is. Akik menekültszállón vagy befogadónál húzzák meg magukat, azokkal nemigen van baj, inkább azokkal, akik lakást vettek ki, drága autóval járnak, és visszaélnek a vendégszeretettel. Ez intelligencia kérdése. Sokan felsőbbrendűnek érzik magukat az ittenieknél, holott mi vagyunk otthon, mi segítünk nekik. Voltak önkéntesek, akik mindenüket odaadták, és volt, aki meg sem köszönte” – mondja Réka.

Nándor szerint vannak, akik nem is tudták, hogy magyarok élnek Kárpátalján, s vannak olyanok, akiknek ez nem tetszik. Az egyoldalú tájékoztatás miatt általánosan elítélik a magyar kormány politikáját, de összességében hálásak a sok kárpátaljai segítségért, akik pedig megjárták Magyarországot, az ottaniért is. Dóra és Réka szerint a helyben meglévő feszültségeknek nem feltétlenül van etnikai élük, a főleg az államközi viszonyoknak szóló durvább beszólásokon kívül őket nem érte ilyesmi: verekedésről, balhéról nem tudnak. De Réka elmondása szerint azért „dolgozik a propagandagépezet, mindenki rossz, aki nem ad fegyvert Ukrajnának”, akár oroszok, akár ukránok állnak mögötte. Dóra hozzáteszi, a magyaroknak nagyon jólesik az anyaország figyelme és támogatása, de olyan is van, aki úgy érzi, hogy „Magyarország annyi menekültet befogadott, hogy ő nem akar a nyakán élni”.

Fontos kérdés, hogy van-e esély a visszarendeződésre. Réka az ukrán belügyi tanácsadót idézi, aki szerint a menekültek nyolcvan százaléka visszatér Kárpátaljára, a magyarok közül inkább a billegőknél kérdéses a dolog, „akik már fél lábbal amúgy is Magyarországon vagy nyugaton voltak”. Dóra szerint is elsősorban ők távoztak, mint például az unokatestvére, aki Ausztriáig meg sem állt, de nem ez a többség.

noha az etnikai összetétel már most felborult a letelepedőfélben lévő ukrán menekültek miatt. Hasonlóképpen látja Nándor is, szerinte minél több időt tölt valaki az otthonától távol, annál nagyobb az esélye, hogy ott is marad – noha ő mindenképpen a visszatérését tervezgeti, és úgy látja, a menekült kelet-ukrajnaiak is így vannak ezzel.

Nyitóképen: Menekültszállás Barabáson a háború első heteiben. Fotó: Ficsor Márton