Lengyel szomszédait és az egész EU-t akarta csapdába csalni Aljakszandr Lukasenka belarusz elnök, de aztán túltaktikázta magát, s végül Moszkva koppintott az orrára.
Greczula Levente László írása a Mandiner hetilapban.
Amikor az Iraqi Airways IA272-es számú járata múlt csütörtökön elemelkedett a minszki repülőtér futópályájáról, percek alatt a légnépszerűbb járat lett a Flightradar24 nevű repüléskövető oldalon. Még a Boeing-gyár legújabb típusának bemutató repülését is maga mögé utasította. Az iraki Jumbo Jet fedélzetén ugyanis négyszázharmincegy migráns utazott, akinek nem sikerült átjutnia Belaruszból Lengyelországba. A fehérorosz kormány, amely eddig abban volt érdekelt, hogy minél több közel-keleti és afrikai migránst fuvarozzon a lengyel határra, visszavonulót fújt, amit Varsó és Brüsszel is szimbolikus győzelemként interpretálhat. De a válságnak még nincs vége.
A fehérorosz rezsim – vélhetőleg hathatós moszkvai segítséggel – hibátlanul megkonstruált csapdahelyzetbe kényszerítette az Európai Uniót. Közhelyszerű, hogy az EU mélyen megosztott és kiszolgáltatott, ráadásul a kontinensszerte egyre súlyosbodó koronavírus-helyzet is arra készteti az európaiakat, hogy kicsit magukba forduljanak, és saját, heveny problémáik megoldásával törődjenek. De az Európai Uniónak krónikus problémái is vannak.
Vegyük például a kapcsolattartást az olyan országokkal – ilyen Belarusz is –, amelyek hajlamosak a bezárkózásra, még sincsenek teljesen elszigetelődve, értékrendjük pedig markánsan eltér az unióétól. Az EU számos ilyen országgal elsősorban a szomszédságpolitikákon keresztül ápol lazább-szorosabb viszonyt – Belarusszal például a keleti szomszédságpolitika keretében, amelybe Minszk gyakorlatias megfontolásokból szállt be. Ebben az egyébként nem túl nagy felhajtás mellett futó programban az EU anyagilag is támogatja a részt vevő országokat, ha hajlandók az uniós normákhoz közelíteni politikai és jogrendszerüket. Az országok listáját tekintve nem meglepő, hogy nagy áttöréseket eddig nem sikerült elérni az együttműködésben. Belarusz afféle megoldhatatlan probléma az EU számára, hiszen Brüsszelnek a jutalmazáson kívül nincsenek eszközei arra, hogy elősegítse az ország demokratizálódását, s ezért kénytelen tétlenül végignézni, ahogy Aljakszandr Lukasenka leveri a minszki tüntetéseket, vagy éppen iraki migránsok ezreit buszoztatja a lengyel határra.
Hasonló, megoldhatatlan problémája az uniónak a bevándorlás is. Bár a 2015-ös nagy menekültválság megmutatta, hogy a tagállamok megfelelő infrastrukturális és jogi háttér hiányában még a politikai szándék megléte esetén sem tudják megfelelően kezelni az ilyen helyzeteket, az uniós jog és a közös intézmények fejlődése szinte egyáltalán nem tükrözte ezt. Nagyrészt továbbra is a tagállamok egyéni ambícióitól függ, hogyan kezelik a rájuk nehezedő migrációs nyomást, ám az egyes tagállami válaszok megítélése folyamatos politikai viták – és támadások – tárgyát képezi.
A lengyel–fehérorosz határon kialakított migrációs válsághelyzet alattomos zsenialitása abban rejlik, hogy meghasonlásra kényszeríti az Európai Uniót. Az EU-t éppen az a Lengyelország védi meg a migrációs hullámtól, amelyet a közös alapértékek felszámolásával vádolnak Brüsszelben. Varsó joggal várhatja el, hogy Brüsszel és a többi tagállam is támogassa e feladat teljesítésében. Ez, illetve a lengyel erőfeszítések elismerése azonban felborítaná azt a narratívát, amely szerint Lengyelország éjt nappallá téve az EU szétverésén fáradozik.
Azáltal, hogy Lengyelország katonai biztonsági kérdést csinált a migrációs nyomásból, s mindezt az unió és a humanitárius bevándorláspolitika legfontosabb szószólóinak számító nyugat- és észak-európai tagállamok hallgatólagos beleegyezésével tette, paradox helyzet állt elő. Az EU, amely előszeretettel száll síkra az emberi jogok védelméért a világ más részein, karba tett kézzel nézte végig a fehérorosz hatóságok által sorsukra hagyott emberek szenvedését saját keleti határainál, miután szögesdrótot húzott ki velük szemben, s marcona katonákkal állta útjukat.
Mindez nem a lengyel határvédelem kritikája, hiszen Varsó rendkívül rövid időn belül a saját eszközeire utalva volt kénytelen megoldást találni az akut válsághelyzetre, miközben Ursula von der Leyentől, az Európai Bizottság elnökétől csak annyira futotta, hogy az unió nem fogja szögesdrótok telepítését pénzelni. De éppen a szögesdrótok és persze a tízezer lengyel katona az, aki – egyelőre legalábbis – nagyrészt biztosítja az Európai Unió keleti határának védelmét. Ezért tökéletes válsághelyzet az, amit a lengyel–fehérorosz határon látunk: egyszerre osztja meg az Európai Uniót belülről, és rombolja le humanitárius nagyhatalmi imázsát kívülről.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Újabb helyszínre terjed ki az orosz-ukrán háború?
Az ukrán elnök lengyelországi látogatásán beszélt arról, mihez kezdene a Brüsszelből várható 90 milliárd euróval.
Donald Tusk dühtől vörös fejjel kiabált Brüsszelben: szerinte a lengyel államfő puccsot hajt végre és alkotmányt sért, mert magához ragadta a G20-csúcs irányítását.
Az ENSZ hangsúlyozza: a tartós visszatéréshez nagyszabású újjáépítésre és munkahelyekre lenne szükség.
Moszkva szerint vagy tárgyalással, vagy erővel, de cél érnek Ukrajnában.
Ahhoz nincs kedvem, de szívesen beszélgetek vele a háborús őrületről, a bevándorlók szétosztásáról és a Tisza által tervezett megszorításokról.
Ordas hazugságnak nevezte korábban az agrártámogatások megvágásáról szóló brüsszeli terveket.
„Az volt a kérdés, hogy ki az, aki ebben nem hajlandó részt venni. Ez három ország volt: Szlovákia, Csehország és Magyarország.”
