Iszunk mi eleget?

„Iszol te eleget?” – hangzik a sokunk által jól ismert régi poén, és most, az egyre nehezedő, járványos időkben lassan új értelmet nyerhet a kérdés. Persze a vírust nem gyógyítja az alkohol, ám hogy egy – és nem több – felesnek felnőttek esetében kifejezett fertőtlenítő és akár a megelőzést pár cseppel segítő hatása van, az aligha kérdéses. Ennek mentén talán eljött az ideje annak, hogy az amúgy is tabutörésekre berendezkedett korszellemben felülvizsgáljuk a napközbeni alkoholfogyasztás huszadik század végi, nem kevéssé képmutató tilalmát, amely afféle kilencvenes évekbeli örökségként, multis aranyszabályként rögzült sokáig megcsontosodott hétköznapjainkba. Ha már szinte minden megváltozik, és az elmúlt harminc évtől most végképp búcsút veszünk, miért kellene ezzel kivételezni?

Javaslatom: bizonyos mennyiségben bizonyos munkatípusok esetében engedélyezett lehetne két cent pálinka, egy pohár sör vagy bor, délután ír kávé. Mindez persze csak lehetőség lenne, nem irányelv vagy előírás. A klímaváltozásra reagálva már felmerült a szieszta hazai bevezetésének gondolata, és joggal: a hónapokig tartó 33-37 fokban éppúgy természetes lehetne egy egyórás „csendes pihenő”, mint a száz éve nem látott világjárvány idején egy kisüsti. Nem attól csökken a termelékenység. „Piál a Föld, piál ma minden” – énekelte Hofi harmincöt éve. Sajnos ez nem változott, mármint a zéró tolerancia ellenére a vedelés mennyisége. Célszerű lenne az energiát az – amúgy jó hagyományokkal is bíró – alkoholkultúra fejlesztésére fordítani, hogy a mennyiség minőségbe csapjon át.

Emlékezzünk a hatvanas-hetvenes évekbeli magyar filmekre: ha a vállalatigazgató, de már egy osztályvezető is vendéget fogadott, az alapkombó a kávé-konyak volt. Mint mondjuk most egy presszókávé. Ennyitől biztosan nem rúgtak be, illetve aki ettől berúg, az azért más téren is eléggé ki van szolgáltatva. Gondoljunk a még régebbi időkre: a kávéházi világra, vagy inkább a tekintetes urak (munkahelyi!) napirendjére, amelynek ebédnél szerves része volt a pohár vörösbor, mint munkásnak a sör, és utóbbi szintén nem csapta szét magát tőle. Aki szétcsúszik a kétdekással, mert munka helyett fogyasztja, az proli, nem igazi melós. Jártunk már Prágában, Londonban bármikor? Láttunk munkást, öltönyös üzletembert sört kortyolni ebédidőben, majd tovasietni? Nem is egyet. A csehek egész nap söröznek, mégsem ütik ki magukat. Na ugye! A brit irodista sem tántorog délután, miután legurított délben egy ipát a pubban.

Ráadásul a járvány előtt a versenyszférában sok munkaadó a kezét-lábát összetörte, hogy vonzóvá tegye a sokáig csak rabszolgatelepként üzemeltetett kis irodai gyárakat, és látva a felmondólevelek sokaságát, kétségbeesve telepítettek egyre drágább dolgokat a biorobotok részére. Először még csak akciós babzsákot, utána csocsóasztalt, kutyabarát irodát; fánksütést, végül esetleg még emberi hangnemet és még több, pótcselekvés-ízű ötletet valósítottak meg ahelyett, hogy rendes fizetést adnának. Mivel erre feltehetően továbbra sem lesznek hajlandók, jobban járna mindenki, ha legalább egy pohár jóféle sört juttatnának a gyakran kiszipolyozott munkatársaknak.

Ez volna a lényeg: nem a munka alternatívájaként lehetne meginni délben a pohár bort, tárgyalás előtt a gyomorkeserűt (annak, aki szereti), hanem kiegészítő elemként, afféle megolajozásaként minden tevékenységnek. Nem szólva arról, hogy a mértékkel fogyasztott vörösbor kifejezetten egészséges, a minimális mennyiségű alkohol pedig stresszoldó. Arra pedig nem csak járvány idején van szüksége az országnak. Itt húzom alá: természetesen az immunrendszer megerősítése elsősorban diétával, gyümölcs- és zöldségfogyasztással, valamint a dohányzás mellőzésével érhető el. A mértékkel fogyasztott alkohol nem alternatívája, hanem esetleges kiegészítője a védelemnek.