A szellemi meccs

Mostanában igazán furcsa jelenségekkel találkozhatunk, már ami a magyar jobboldalt ért vádakat illeti. Donald Tusk szerint Orbán Viktor az egykori náci jogász Carl Schmitt legjobb tanítványa, akit a hazai liberálisok felháborodása közepette sztárol a jobboldali szellemi hold­udvar. A hazai radikálbalosok – és egyes szalonképes konzervatívok – azon keseregnek, hogy ugyanezen hátország (pontosabban elsősorban Békés Márton történész) áthúzta a saját térfelére egyik kedvencüket, Antonio Gramsci olasz marxista gondolkodót, akit ezért „vissza kell foglalniuk”. A már-már klasszikusnak mondható vád pedig az értelmiség lenézése és a szellemtelen politika. Jól ismert számunkra, hogy a konzervatívokat John Stuart Mill liberális alapító atya óta a hülyék pártjának szokás tartani, a baloldali értelmiség pedig kizárólag a saját oldalára képzeli az intellektuális teljesítményt.

Carl Schmitt ugyan valóban náci jogász volt pár évig, előtte és utána hihetetlenül logikus gondolatmeneteket alkalmazva épített fel egy életművet, ami miatt a modern politikai gondolkodás megkerülhetetlen alakja lett. Olyannyira, hogy az utóbbi évtizedekben épp a nyugati baloldali gondolkodásban volt egyfajta Schmitt-reneszánsz. Carl Schmittet nem azért szeretjük, mert náci volt, hanem annak ellenére: liberalizmuskritikája világnézettől függetlenül igen meg­győző. Antonio Gramsci marxista gondolkodó sem marxizmusa miatt érdekes a számunkra, hanem a kulturális hegemóniával kapcsolatos megfigyelései okán. Gramsci a burzsoá kapitalizmus kulturális hatalmi fölényét állapította meg a saját korában, ami ellen szerinte a baloldalnak küzdenie kell. Mi pedig szellemi eszközeit felhasználva állapíthatjuk meg ugyanezt, vagyis a liberális-baloldali kulturális hegemóniát a kortárs Nyugaton.