Csontok erdeje, avagy a délvidéki magyar sorsfordulók

„1990 elején, még a választás előtt a barátaim levittek Délvidékre, a Bácskába, a Tisza partjára. A Tiszának ezen a részén elég jelentős szakaszon löszpart van, melynek egy része az esőzések miatt időnként leszakad. A helyiek elmesélték: többször előfordult, hogy ilyenkor a lakosság csontok erdejét látta a löszfalból kinyúlni.” Néma csenddel fogadta a közönség Domonkos László író visszaemlékezését a budapesti Polgárok Házában, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány rendezvényén, amelyen Domonkos mellett Gulyás László és Bank Barbara történészek vettek részt.

A tanulmánykötet első fejezetét, amely a tisztogatás előtti időszakot járja körül, Forró Lajos történész, a Délvidék Kutató Központ alelnöke jegyzi. 1944 szeptemberében Tito Moszkvába utazott, hogy katonai segítséget kérjen a vajdasági és szerbiai területek el-, illetve visszafoglalásához. A találkozón garanciát kapott arra, hogy a hadműveletek befejeztével a szovjet hadsereg elhagyja Jugoszláviát. Októberben már a partizánok a szovjetekkel együtt a Bánság területén voltak, ezzel megkezdődött a Délvidék elfoglalása. „A délvidéki magyar lakosságból több mint negyvenezren menekültek el, főként a Magyarországról kihelyezett közigazgatási személyzet, a vitézi családok és a korábban odatelepített székelyek” – sorolta a szerző. Az impériumváltás súlyos megpróbáltatások elé állította az ott élő magyarokat, hiszen a vajdasági szerbek egy győztes ország katonáinak mondhatták magukat, és nyilvánvalóvá vált, hogy elégtételt vesznek az előző négy év sérelmeiért.

A bosszúhadjárat népirtásba csapott át. 1944. október 17-én Tito utasítására katonai igazgatást vezettek be Bácska, Bánát és Baranya területén, hogy kétségtelenné tegyék nemzeti hovatartozását. A magyarok és a németek esetében etnikai tisztogatásról beszélhetünk, ellentétben a szláv lakosság elleni atrocitásokkal, ahol inkább az ideológiai alap játszott közre. „Az eddigi helytörténeti kutatások sajnos nem adtak lehetőséget a magyar áldozatok számának pontos megállapítására, becslések szerint húsz-negyvenezer főre tehető a likvidált magyarok száma” – jegyzi meg Bank Barbara. Jugoszlávia Népfelszabadító Bizottságának döntése és az 1944-es szabályzat értelmében a tartományokban megalakultak a háborús bűnöket vizsgáló bizottság föderatív egységei.

Az általuk listázott, vélt vagy valós vétkek között szerepel a magyar hadsereg bevonulása, a katonai mozgósítás vagy a kényszermunka során a helyi magyar lakosság által elkövetett bűnök. Külön kategóriába kerültek a „népellenségek”, amely kifejezés Sztálintól származik. A népellenségeket börtönbüntetésre, a háborús bűnösöket halálra ítélték.  A listára – függetlenül attól, hogy az illető valóban bűnös volt-e – azok kerültek fel, akikről 1944 őszén kiderült, hogy a magyar és a német időszak alatt közhivatalt viseltek, katonaként szolgáltak, vagy lelkesen fogadták az 1941-ben bevonuló magyar és német hadsereget. Mivel a megtorlást központilag irányították, sokszor – felbátorodva a helyzeten – a helyi délszláv lakosság is bekapcsolódott a leszámolásokba.

Tito már a harcok során felismerte a nemzeti kérdés jelentőségét, s tudatosan törekedett a kommunista párt és a partizánmozgalom többnemzetiségű jellegének fenntartására. Azonban Gulyás László megjegyezte: „Tito kétarcú politikát folytatott. Egyfelől 1943-ban minden szépet és jót megígért a jugoszlávoknak, egyenlőséget, tagköztársaságot, másfelől ott vannak az etnikai és ideológiai tisztogatások, amelyek során szó szerint likvidálták az embereket”.

A későbbi titói államrendbe a sokszínűség álcája mögött valójában nem építettek be semmilyen eszközt a rendszer nemzetiségi konfliktusainak kezelésére. Úgy vélték, a kommunista forradalom náluk is örökre meg fogja oldani a nemzetiségi kérdést. Tito végül az életképtelenséget érzékelve megpróbálta korrigálni a rendszer működési hibáit, így született meg az 1974-es alkotmány, amely saját alkotmánnyal és elnökséggel szélesítette a tagköztársaságok jogkörét. A Tito-féle gazdaságpolitika a fejőstehén szerepét osztotta a Vajdaságra. Emiatt a tartomány gazdasági fejlődésének üteme a hatvanas évekre jelentősen visszaesett. Csökkenés mutatkozott a magyarság arányában a Vajdaságon belül az alacsony születésszám, a külföldi munkavállalás és kivándorlás, a gyorsuló asszimiláció, a szerbek tömeges betelepítése, valamint a népszámlálásokon a „jugoszláv” kategória jelölése miatt. A magyar kisebbség minden alkotmányban rögzített joga ellenére halmozottan hátrányos helyzetben élt a Délvidéken. Ennek következtében a jugoszláv kommunista pártnak nem is volt magyar tagozata.

A Milošević-féle 1990-es alkotmánymódosítás a szerb tagköztársaság mindkét autonóm tartományától, Koszovótól és a Vajdaságtól is megvonta az autonóm státust, és megfosztotta őket vétójoguktól. Mint ismeretes, a fokozódó miloševići nacionalizmus végül a tragikus délszláv polgárháborúhoz vezetett. 1990 márciusában a kisebbségi érdekképviselet szükségességét látva alapították meg a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét. A VMDK felszólította a magyar ajkú gyermekek szüleit, hogy magyar iskolába írassák gyermekeiket, a szerb és a vajdasági tudományos és művészeti akadémiák pedig kiálltak amellett, hogy vizsgálják ki az 1944–45-ben lezajlott, magyarok ellen irányuló fegyveres leszámolásokat. „Belgrád és a VMDK viszonya különösen a dél-szláv polgárháború megindulása után éleződött ki.

Belgrád a szerb hadsereg mozgósítása során a vajdasági magyar kisebbség katonaköteles korú férfi tagjait a magyar kisebbség létszámarányánál jóval nagyobb mértékben hívta be katonai szolgálatra” – jegyzi meg a kötet. Emiatt sokan az anyaországba települést választották. A kilencvenes évek polgárháborúja nem érintette közvetlenül a Vajdaság területét, azonban a magyarság elvándorlása – és menekülése –, valamint a szerbek tömeges betelepítése miatt megváltoztak a régió etnikai arányai.