Ellentétben önmagunkkal?

A szentestéhez vezető út, az advent a várakozás, az önmagunkba nézés, önazonosságunk keresésének időszaka – ám ezt a lelki folyamatot számos tényező nehezíti. Nemcsak bűneink, gyarlóságunk, de a külvilág folyamatos, már-már katatonnak ható lüktetése és legfőképp a minket körülvevő civilizációs közeg meghasonlása. A tudományok köréből a teológiát száműző, helyére az Ész mindenhatóságát állító, a lelkiismeret-furdalását jóemberkedéssel enyhítő „modern nyugat” valójában egyre kevesebbet tud saját magáról és a Jóról. Meghasonlott.

Pedig az önazonosság a társadalmi ko­hézió sarkalatos eleme. Enélkül az emberek bármely közössége – legyen az kicsi vagy nagy – menthetetlenül széthullik. Ha kisebb regionális csoportokról vagy akár saját szélesebb kultúrkörünkről beszélünk, akkor ennek az önazonosságnak vannak bizonyos keretei, mint a magabírás vagy az autonóm döntés­hozatal – mondjuk úgy, ez a szuverenitás, a nemzeti miliő „külső oldala”. A közösségi identitás­rögzítés ezen logikáját azonban az ideológiai bűvészmutatványokkal operáló, világ­faluban gondolkodó progresszív élcsapatok egyre inkább kikezdik. Ennek része a nemzeti szerveződések meghaladott, romantikus ábrándként való beállítása; a helyi-állami döntéshozatal föderális-nemzetközi szintre történő kiszervezése; a migráció révén a multikulturális, kevert társadalmak egyetemes elterjesztése – de a történelemmel való végleges leszámolás is. Hiszen múltunk a modernista rációval összeegyeztethetetlen bűnöktől terhes, ráadásul az abban gyökerező hagyomány az egyén szabadságának és kibontakozásának gátja. Morálisan többek akarunk lenni, mint amik vagyunk – csakhogy épp ezáltal leszünk kevesebbek.

És miközben megrendülnek, sőt sorra dőlnek le ön­azonosságunk külső pillérei, a nyugati identitás legbelső védvonalai is ostrom alatt állnak. Az összetartó, önmagával egészséges viszonyban lévő emberi közösség alap­vető építőkockája ugyanis nem az egyén, hanem a család. A meghasonulás legrémisztőbb formája pedig az, ami ma a nyugati civilizáció vezető országaiban a család és a gyermekek ellen zajlik. Azt mondják, hogy „a család az család” – csakhogy ha minden együttélési formát ennek nevezünk, valójában egyik sem lesz az. A család „értése” és trivialitása nélkül pedig biztos hogy nem érthetjük meg magunkat sem – tehát meghasonlunk.

Az aufklérista ideológiai invázió persze nemcsak a „nemi szerepeket”, de a gyermeki önazonosságot, sőt a társadalom gyermekhez fűződő viszonyát is radikálisan át akarja alakítani. A család- és gyermek­védelem azért nemzet­stratégiai – és egyre inkább nemzetbiztonsági – kérdés, mert egész egyszerűen gyermek nélkül nincs jövő: elfogyunk. Azok az irányzatok, melyek fel akarják hígítani férfi és nő teremtettségét, nemcsak a családi létet akarják megfosztani legbelső lényegétől, de viszonylagossá akarják tenni az élet célját is. Az élet célja – az üdvözülés mellett – ugyanis a folytatólagosság. A lét ezáltal válik nemcsak emberivé, de talán elviselhetővé is: ennek pedig egyetlen megoldása a férfi és nő kapcsolatából születő gyermek, ami mással és mássággal nem helyettesíthető. Ahogy Balog Zoltán református püspök mondta egy helyütt: ez a halhatatlansággal nem rendelkező ember egyetlen lehetősége, életének tragikus igazsága.

Mindezen túlmenően ráadásul a társadalmi mérnökösködéssel elegyített felszabadításmánia emberi természetet romboló kegyetlenségének kontúrjai is éppen a gyermekeket érintő ügyekben rajzolódnak ki a legélesebben. A kiskorúak „genderérzékenyítése”; az abortusz nem is mint jog, hanem hétköznapi problémamegoldásként való reklámozása; sőt a pedofília mint egy, az elkövető számára is traumát okozó „betegségként” való beállítása mind egy irányba mutat: a liberálisok nem jogvédelmet folytatnak, hanem el akarják hitetni, meg akarják magyarázni a rosszról, hogy az jó.

A rossz és a jó szándékolt összekeverése, a közöttük lévő határok elmosása, végső értékítéletek kapcsán tartalmuk csereszabatossá és viszonylagossá redukálása pedig úgyszintén hozzájárul ahhoz, hogy képtelenek leszünk önmagunkkal tisztában lenni, elmondani, kik is vagyunk. Vegyünk egy konkrétumot: egészen a legutóbbi időkig a gyermekvállalás „elvi” szépségében, jóságában egyetértés mutatkozott (az abortuszpárti irányzat a vitát általában gyakorlati szintre igyekezett levinni). Azonban teljesen szürreális módon ebben is elmozdulás történt, hiszen az ökohisztéria és a klímaszorongás jegyében megjelent az a gondolat, mely az embert mint hús-vér fizikai valóságot a környezetre káros elemként definiálja, és ebből fakadóan – saját beteg elképzeléséből kiindulva végül is logikusan – amellett érvel, hogy a születendő gyermek valójában egy újabb hatalmas karbonlábnyom. A „környezet­tudatos” polgár tehát etikai szempontból is indokolhatóan mond le a gyermekvállalásról, hisz ezzel is óvja a bolygót.

Isten, a nemzet és a család lényegének, sőt morális többletének megkérdőjelezésével, lebontásával nem meglepő tehát a fizikai kötöttségektől eloldódó, virtális kor emberének depresszióját és a minden dekonstruálásában kiteljesedni vágyó társadalmak meghasonulását látni. Előbbit az okozza, hogy bár az egyén megkapta az „engedélyt” a teljes szabadságra, képtelen felnőni a feladathoz, utóbbit az, hogy a lét már-már kizárólagosan az eddig bevettnek számító ideák, közösségek, gyakorlatok tagadásából áll, semmi másból. Nihilizmus pedig társadalmi kohézióhoz még sosem vezetett.

Ám a valóság talaján állva, de Istenben bízva tudnunk kell, hogy aki kevésen hű tud maradni, annak sok adatik. Miben bízhatunk hát? Térjünk vissza az evangéliumi idézet előzményéhez: Krisztust a farizeusok azzal vádolták, hogy – mivel szombaton, az Úr napján gyógyított, tehát munkát végzett – nem is az Atya hatalma által folytatja tevékenységét, hanem a Sátán erejével. Jézus így válaszolt: „Minden ország, a mely magával meghasonlik, elpusztul; és egy város vagy háznép sem állhat meg, a mely meghasonlik magával. Ha pedig a Sátán a Sátánt űzi ki, önmagával hasonlott meg; mimódon állhat meg tehát az ő országa? Ha pedig én Istennek Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa magával” (Mt 12,25-28).

Az igeszakasz egyik lehetséges magyarázata szerint végső soron senki sem tud valójában és véglegesen önmaga lényegével szemben cselekedni. Ha pedig hisszük, hogy lényegünk Istenben, az általa teremtett népekben és a legkisebbekben van, azt is reménnyel hihetjük, hogy a magát modernnek gondoló, de valójában Isten kegyelméből létező ember önmaga ellen indított harca sem teljesedhet be. Bármennyire szeretne is, nem hasonulhat meg, hanem – lehet, hogy próbák és szenvedések után, de – vissza kell térnie önmagához. Mint ahogy az Úrnak angyala is visszatért Józsefhez, így szólván: „Ne félj magadhoz venni Máriát, a te feleségedet, mert a mi benne fogantatott, a Szent Lélektől van az!” Áldott karácsonyt mindenkinek!

A szerző az Alapjogokért Központ főigazgatója.

Nyitókép: Mandiner-archív