Az orosz invázió előtt pár nappal Bencsik András úgy fogalmazott, hogy »akkorát hazudott az amerikai elnök, mint a Himalája, nem lesz háború«. Trombitás Kristóf arca még ennél is többet elbírt: »Most akkor hol a háború? Az USA-nak csak nem jött össze, hogy Ukrajna felzabálása után Oroszországot és Európát is halálba vigye?« – tette fel költőinek szánt kérdését a köztévés műsorvezető, de csak hogy pár nappal később az »Ukrajna mellé állni hazaárulás« címmel közzétett írását egyszer csak arra a kevésbé tökös megmondásra változtassa, hogy »Ukrajna mellé állni?« Nocsak, úgy tűnik, ennyit ér a magyarsághoz tartozás a nemzeti oldalon: ami fél négykor még hazaárulás, négykor már nem is az. »Ukrajna nem létezik, nem is létezett soha« – oldotta fel a világpolitikai gubancot Megadja Gábor, aki látványosan nem vesz tudomást arról, hogy olyan nemzetek, amelyek tegnap talán még nem is léteztek, ma épp ezek közt a körülmények közt, lőporban és vérben születnek. Gajdics Ottó félreérthetetlenül nevezte meg a bajok forrását, amikor úgy fogalmazott, hogy »az egész konfliktus, ami miatt itt most megint emberek retteghetnek a háborútól, és retteghetnek attól, hogy tönkremegy mindaz, amit a békében létrehoztak, egyes egyedül az Amerikai Egyesült Államoknak köszönhető«. Boros Imre még az elvetemült Amerika áldozatait is megnevezte, kétséget sem hagyva afelől, hogy »ha valaki nem akar háborút, az Oroszország és Ukrajna«.
Aztán megindultak az orosz tankok, az ukrán repülőterekbe becsapódtak az első orosz rakéták, elkészültek az ezt illető első közvélemény-kutatások, és a köpönyeg egyszer csak kifordult. »Ukrajna a szomszédunk, aggódunk érte« – fogalmazott Kocsis Máté, és máris érezni lehetett a levegőben Rogán Antal leheletét. »Magyarország egyértelműen kiáll Ukrajna területi integritása és szuverenitása mellett« – tette le a garast egy vadonatúj helyre Orbán Balázs, aki bizonyára maga is meglepődött azon, hogy ez a Putyin mégsem blöfföl, mint ő meg a nála is eggyel tekintélyesebb Orbán. Bencsik Gábor még ennél is keményebb hangot ütött meg: »Ezen a támadáson már nincs mit magyarázni: Oroszország agresszor. Ebben a helyzetben Magyarország helye a nyugati szövetségben van. Pont.« Imádni való, ahogy Bencsik Gábor kiteszi a pontot. Nem magyarázkodik, hanem leírja: pont. Arra, hogy miért adja elő ő meg a politikai törzse tíz éve ennek az ellenkezőjét, ezúttal nem tér ki. Hogy miért gondolták meg magukat ilyen hirtelen, arra szót sem veszteget. Felül sem vizsgálja pártjának és kormányának addigi identitását és politikáját – mindössze komisszárhoz méltó tömörséggel közli a párthatározatot, és mert írástudó ember, a kijelentés végére pontot tesz. Az a pont épp a magyarázat, a felülvizsgálat, a korrekció helyett áll ott – Bencsik Gábor ugyanazzal a megfellebbezhetetlen természetességgel rakta ki, ahogy George Orwell regényében az Igazság-minisztérium közli, hogy Óceánia mindig is Keletázsiával állt hadban, aki pedig másra emlékszik, az aligha alkalmazza kellő alapossággal a duplagondol műveletét. Az irányjelző használata nélkül előadott fordulatban végül Rajcsányi Gellért ment a legmesszebb: »A mindenkori orosz impérium katonai terjeszkedése nekünk, magyaroknak a történelem során csak háborút, harcot, szenvedést, jogfosztást, vagyonvesztést, kettétört egyéni és családi sorsokat, magyar emberek tömegeinek halálát jelentette.« Nos, ezt én pontosan ugyanígy látom – miért titkolták eddig? Egyetérthettünk volna.
