Gyöngyöspatán túl – az iskolai szegregáció és az esélyegyenlőség kérdése

Forgács István írása

***

A gyöngyöspatai cigány diákok kártérítési pere néhány évvel ezelőtt mindenkiből oktatási esélyegyenlőségi szakértőt csinált. Szinte az egész országnak lett róla véleménye, sőt, hetekig-hónapokig a napi politikai fősodorba került téma is lett a bíróság általi verdikttel is jogellenesnek minősített elkülönítés és az ahhoz kapcsolódó kártérítési per, amely kapcsán maga a miniszterelnök is megszólalt.

Nemzeti konzultációra bocsátott kérdés is lehetett volna maga a kérdéskör egésze, de erre a koronavírus-járvány miatt már nem került sor. Ugyanakkor

hiszen maga a település nem érdemli meg, hogy szitokszó legyen, még akkor sem, ha a társadalmi feszültségek, a helyben megszületett, vagy kívülről instruált rossz döntések emberéletet is követeltek, illetve kínáltak testi sértést, közösségi rettegést, méltóságukban megalázott embereket, elrontott sorsokat és kollektív megbélyegzést.

Holott Gyöngyöspatán „csak” az történt, ami nagyon sok település történhetett volna korábban Magyarországon. A „csak” nyilván azért idézőjeles, mert mindaz, amit megélt az elmúlt két évtized során a helyi közösség, az bármelyik másik közösség keresztje is lehetett volna – minden olyan közösségé, ahol a helyi általános iskola nem tud az a környezet lenni, amely az alapfeladatát látja el, azaz elsősorban tanít, oktat, és közvetett módon talán még nevel, szocializál is.

Szocializációs és nevelési akadályok

Természetesen a helyi roma közösség sem itt, sem máshol nem vádolható kollektíven azzal, hogy célja lett volna, vagy lenne akár most is megnehezíteni az iskola feladatát és miattuk nem lenne lehetőség az iskolában tanulásra, nevelésre, szocializációra. Olyan sehol nincs, hogy a cigányok egy emberként vonnák kétségbe az iskola értékét. De azt sajnos látni kell, hogy az iskolákban a 2000-es évek eleje óta egyre nagyobb számban megjelenő cigány és hátrányos helyzetű diákokkal együtt megnőttek az oktatási nehézségek, és a változó körülmények új kihívások elé állítottak tanárokat.

Ez pedig rengeteg nem cigány – és néha akár cigány – szülőt riasztott el attól, hogy olyan iskolákba küldje (értsd: engedje) a gyermekét, ahol ez a tendencia látványosan testet ölt. Éspedig azért nem, mert úgy vélik, ez a közeg, ez a környezet az ő gyermekeik számára inkább visszahúzó, mint támogató. Inkább a bizalmatlanság ébred, mint a nyitottság, és mivel az általános iskola nagy mértékben határozza meg, hogy hova és hogyan tanulhat valaki tovább, nyilván a legtöbb szülő, ha megteheti, oda viszi a gyermekét tanulni, ahol szerinte az a legmegfelelőbb az ő számukra. És ezt a jogot megkövetelik maguknak.

Gyöngyöspatán is így látja ezt sok-sok szülő is hosszú évek óta már, és azóta pedig még inkább, hogy a kívülről is szított helyi konfliktus még mindig ott van a lelkekben. Mindez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a nem cigány gyerekek szinte mindegyike Gyöngyösre jár,

Keserűen azt is mondhatnánk, pillanatok alatt újabb szegregációs per indulhatna most az iskola egésze ellen (hiszen szinte csak cigányok járnak oda!), és ha azt is felszámolnák, akkor pont azoknak nem maradna helyben az iskola, akiknek arra legnagyobb szükségük lenne.

Torz, groteszk gondolatpárosításokig jutott el az egész dolgot néhány év alatt, miközben lehet, hogy az egész egy aprónak tűnő, tipikus iskola szekálással kezdődött. Ami hosszú évek után és sok rossz döntést követően vezetett oda, hogy az iskola frontvonal lett, majd azt követően a helyi roma fiatalok és a helyi idősek viszonya romlott meg. Ami után már egyértelműen azt élték meg sokan, hogy minden egyes vitatott helyi történés a cigányok és nem cigányok konfliktusának tűnik, ami aztán kihatott arra, hogy kik és hogyan tudnak ingatlant eladni-vásárolni, később pedig megérkezett a kétoldali rettegés: a cigányoktól féltek a többségiek, a cigányok pedig féltek a többségiek által támogatott, bár egyértelműen önjelölt módon védelmet kínáló radikálisoktól. És amíg ez néhány év alatt végbement, aközben az iskola valóban teljesen elveszett olyan iskolának lenni, amely alkalmas tér lenne tanulni, és helyi fiatal közösséget építeni cigányokból és nem cigányokból.

Gyöngyöspata ügye mint intő jel

Azért kezdtem egy olyan településsel, amely szélsőségek egész sorát kellett, hogy megélje az elmúlt közel másfél évtizedben, mert Gyöngyöspata intő jel kellene, hogy legyen mindenki számára arról, hogy mennyire fontos lenne az iskolát, és az iskolával kapcsolatos társadalmi változásokat komolyan venni. Igen, lehet még több tucat olyan település ma Magyarországon, ahol a helyi körülmények magukban hordozzák annak az esélyét, hogy kisebb konfliktusok nagyobbak is legyenek. Hiszen

és hányan döntenek úgy, hogy egy idő után már nem is szívesen térnek oda vissza.

Mindez azt jelenti, hogy az iskolánál kezdődik minden. Az iskola önmagában érték. És ha az iskola érték tud maradni, akkor elméletben nem számít, hogy kik járnak oda, de csak akkor, ha mindenkinek ugyanannyira fontos, hogy az az legyen. De ezt nem csak el kellene várni mindenkitől, hanem meg is kellene rá tanítani az összes szülőt és az összes diákot. Közös felelősségről kell beszélni, illetve arról, hogy az iskola és a tanulás által kínálható érték- és lehetőséghalmaz mindenkinek ugyanolyan fontos kell, hogy legyen, és mindenkinek ugyanúgy kellene vigyáznia rá.

Felülről számon kért szülők

Ez a vigyázó, óvó magatartás az, ami leginkább hajtja azokat a szülőket, akik kimenekítik a gyermekeiket az olyan iskolákból, ahol ezzel a megközelítéssel nem találkoznak más diákok és más szülők részéről. Ki lehet mondani, hogy aki jobbnak vélt iskolát keres a gyermekének, az valójában azokat az embereket, azokat a másik szülőket keresi, akiknek hasonlóan fontos az iskola és oktatás teremtette érték- és lehetőséghalmaz megóvása. És ez egy érthető, természetes folyamat. Hogy mennyire szolidáris? Nyilván egyáltalán nem az. Hogy morálisan mennyire patyolattiszta? Nem az.

Bizony évtizedek óta kérik számon ezeken a szülőkön a morálisan egészen magasan állók, hogy miért nem engedik a sokszínű iskolákban bent tartani a gyerekeket, sok esetben úgy, hogy az előbbiek közül is sokan kiváló magániskolákba járatják a saját gyerekeiket, vagy legalábbis olyan helyeken élnek, ahol a helyi állami iskola önmagában garancia a fent említett érték- és lehetőséghalmazra. De

Szóval van egy általános folyamat, amelyet a szabad iskolaválasztás kínál: aki megteheti, a lehető legjobb iskolát próbálja megtalálni a gyermekének. Aki nem teheti meg, vagy akinek ez kevésbé fontos, illetve aki nem érti, hogy mások miért teszik ezt, az marad a helyi iskolában, többségükben cigány családok gyermekei vidéken. De mindeközben arról nagyon kevés szó esik, hogy a fővárosban és a nagyobb városokban (Debrecen, Szeged, Pécs, Miskolc) a jobb iskolai előmenetelt akaró szülő nemcsak a cigányok mellől akarja kimenekíteni a gyerekét, hanem a deklasszálódásban érintett minden család minden másik gyerekétől is távol akarja tartani a saját kölykét.

A szabad iskolaválasztás joga

Azaz, nemcsak a cigányok elől „menekülnek”. Pedig ez nem menekülés. Álságos azt sugallni, hogy „csak a cigányok kiszorítása zajlik” a minőséginek gondolt oktatásból, helyette inkább arról van szó, hogy aki csak teheti, az keresi a jobbat. Az általa jobbnak vélt jobbat.

Ez az egyik alapgondolat, amit meg kellene érteni minden politikai szereplőnek, amikor az iskola-cigányok-minőségi oktatással kibélelt jövő hármasának a gondolatát próbálja valahogyan beletuszakolni a választási programjába. A szabad iskolaválasztás joga egy szent és sérthetetlen idea, amit minden szülő alapjognak tart, és azonnal választási vereséggel jár, ha annak elvételét, vagy akár csak a korlátozását is felveti valaki.

Fontosabb, mint hogy csatlakozik-e az ország az Európai Ügyészséghez, vagy, hogy végre megtalálja-e valaki a fékeket és az egyensúlyokat.

Mindez azt is jelenti, hogy minden olyan próbálkozás, amely csakis a társadalmi szolidaritásra alapozva, próbál meg sokszínűbb iskolákat teremteni, az kudarcra van ítélve. Szép szóval senki nem győzhető meg, erőszakkal megteremtve pedig senki nem szavaz rád. De ha ez így van, akkor hogyan is tűzheti a zászlajára őszintén bárki is azt a gondolatot ellenzékben, hogy fel kell lépni a jelenlegi, bizonyos értelemben véve természetes és jogszabályok által is lehetővé tett szegregálódási folyamatok ellen, ha valójában ő sem szeretné azokat megszüntetni? Nagy dilemma lehet az ellenzéki oldalon, mert azokat a jogszabályokat ők sem akarják megváltoztatni. Nyilván erre egyfajta kényszermegoldási javaslat-szerűség annak a felvetése, hogy akkor majd a hat- és nyolcosztályos középiskolák visszaszorítása lesz a megoldás. Elárulom nekik, nem lesz. Mert azt sem szeretnék az emberek.

Kihagyhatatlan a demográfiai dimenzió

A másik fontos dimenzió, amit meg kellene érteni, amikor az iskolai szegregáció kérdése szóba kerül, az pedig nem más, mint maga a demográfia.

Ezt ennél jobban nem kell értelmezni, elemezni – ezt hívják passzív vagy természetes szegregációnak, ami valójában nem is szegregáció, egész egyszerűen egyre kevesebb a beiratkozó nem cigány gyerek nagyon sok helyen az országban, és egészen furcsán hathat, de bátran ki lehet mondani: számos helyen a szabad iskolaválasztás jogának az eltörlése sem teremtene „befogadóbb” iskolákat, mert nincs kikből, hiszen elsősorban cigányok a hely gyerekek. Pont.

Ezen változtatni egészen irreális módokon lehetne: odaköltöztetni nem cigány családokat, vagy buszoztatni kellene a nem cigány gyerekeket ezekbe az iskolákba, és akkor kellően sokszínűek lehetnek majd. Persze a buszoztatás az ellenkező irányba is működhetne akár: bontsuk le a helyi, többségében cigányokkal teli iskolákat és keressük meg a legközelebbi olyan iskolát, ahova majd beküldve őket megteremthető lesz egy kellően befogadó társadalom. Nem kevés cinizmus van ezekben a szavakban, de közben vannak olyanok is, akik ebben tényleg hisznek. Vagy legalábbis úgy tesznek. Nyíregyházán is megpróbálták.

Kár, hogy az addig soha, senki által le nem cigányozott gyerekek hirtelen ott találták magukat egy másik környezetben, ahol már ezzel szembesítették őket. Kár, hogy a helyi, és magukénak érzett, sokak által kedvelt iskola helyett buszozni kényszerültek, és az új helyzet komoly kihívás volt a fogadó iskola diákjainak és szüleinek ugyanúgy, mint a cigánygyermekek szüleinek, családjainak.

Nem, soha sehol nem mondtam, hogy a rossz minőségű és többségében cigány gyerekekkel teli iskolákkal ki lehetne békülni, az ilyen iskolákra szerintem sincsen szükség.

Ha a demográfia és a szabad iskolaválasztás azt eredményezi, hogy nagyon sok iskolában nagyon sok a cigánygyerek, akkor nem az etnikumukat kellene nézni. Hanem azért tenni, hogy onnan is jól szocializált, jó tudással bíró gyerekek érkezzenek majd. És ha ez sikerül, mert szakmát, érettségit, egyesek pedig diplomát is szerezhetnek, akkor szerintem nem annyira mérvadó, hogy mennyire volt sokszínű az az iskola – főleg akkor, ha a sokszínűség megteremtése eleve lehetetlen volt. Leírom újra: megteremthetetlen volt.

Mi kell tehát a sikeres oktatáspolitikához?

Így aztán a jövő oktatáspolitikája akkor lesz sikeres, ha nem a diákok etnikai összetételen sopánkodunk (főleg megjátszott módon, mert a magunk gyerekét sem engedjük a cigányok közé), hanem azt próbáljuk meg elérni, hogy:

• jól megfizetett, felelős és eredményesen tanító tanárok
• nagy számú szakmai segítők (gyógypedagógus, szexológus, logopédus, mentor, pedagógiai asszisztens)
• felelős szülők
• tanulni akaró, motivált diákok
• modern és használható tananyagok,
• digitalizáció
• és minden korábbinál jobb technikai, infrastrukturális feltételek legyenek az oktatásban.

Szóval kevesebb szépelgés kellene a választási programokba, és sokkal több pragmatikus gondolkodás, jó értelemben vett rendpártiság és konstruktív, keretek közé szorított nyitottság. Ha így lesz, akkor a tenni, tanulni akaró gyerek és a családja biztosan előbbre jut, legyen bár cigány vagy többségi. És ennek kellene alapgondolatnak maradnia.

Nyitókép: MTI/Komka Péter