Különleges év volt a 2020-as a külpolitikában.
Különleges év volt a 2020-as a külpolitikában. Ha az amerikai elnököt csak negatív fényben ábrázoló nemzetközi média helyett a valóságot nézzük, akkor láthatjuk: Donald Trump nem ortodox külpolitikai megközelítése komoly eredményeket ért el. Izraelt elismerte több arab állam is, Koszovó és Szerbia részben normalizálta kapcsolatait, a NATO-országok jelentős része pedig végre elkezdte betartani vállalásait, nem kis részben az amerikai elnök egyre kevésbé diplomatikus sürgetése miatt.
Bár persze önmagában az is eredmény, hogy
Trump a maga durva módján fundamentális ortodoxiákat kérdőjelezett meg. Leginkább a háborús politikát: azt, hogy a világ akár erővel átalakítható a nyugati liberális demokráciák képére. Kína, az iszlám világ és Oroszország is nemet mondott erre az utópikus és végtelenül arrogáns elképzelésre. Bár Trumpnak az instabil helyi állapotok és az apparátus ellenállása miatt nem sikerült lezárnia sem az iraki, sem a szíriai, sem az afganisztáni háborúkat – legalábbis az amerikai részvételt, de a csapatok száma mindenhol csökkent. Ez önmagában persze nem feltétlenül jó, hiszen miután az amerikai beavatkozás szétverte vagy segített szétverni a helyi struktúrákat, gyors távozásuk további destabilizációt is okozhat.
De azt, hogy egy amerikai elnök elismerte, hogy a háborús politika nem működik, mindenképpen nagy előrelépés. Az is, hogy Dwight D. Eisenhower óta első elnökként kimondta 2020 szeptemberében: a katonai-ipari komplexum létezik. Mert létezik, és az, hogy az USA megannyiszor a fegyveres erőben látja a megoldást egyébként valós problémákra, részben ennek köszönhető. Igen, Irakban, Afganisztánban, Szíriában, Líbiában és Ukrajnában 2020-ban is folytatódott a káosz. De akármilyen keményen is politizált Irán irányába, az elnök ellenállt a John Bolton-féle neokonzervatív héjáknak: nem tört ki új háború és nem szabadult újabb menekülthullám Európára.
A Nyugat ennek, az Amerikában egymást váltogató neokonzervatív és liberális hegemonista a politikának (is) köszönhető gyengülését 2020-ban számos esemény mutatta. Oroszország és Törökország az USA és Európa kizárásával rendezte el az azeri-örmény háborúk újabb fejezetét. Sőt, a törökök kihívása kiterjedt Szíriára és a Földközi-tengerre is, a görög partoktól Líbiáig. 2020-ban a neo-ottomán birodalomépítés új dimenzióba lépett, török katonai sikerekkel minden fronton. Ankara hadigépezete figyelemre méltó, ezt ma már senki sem kérdőjelezheti meg. Eközben bebizonyosodott: Moszkva a Nyugattal folytatott szankciós háborúból nem gyengébben, hanem erősebben került ki. Ez olyannyira látható, hogy immár a nyugati média is elismerte a tényt. Bár az oroszok járvány adatait bizonyosan kozmetikázzák, méghozzá nem is kicsit, az is látható, hogy erre a kihívásra sem reagáltak rosszabbul Európánál vagy az USA-nál.
Bár a Peking által közölt adatsorok is túl szépek, az biztos, hogy a járványt jól kezelték. Kína négy évtizeden át volt a kedvezményezettje az illuzórikus nyugati politikának. De a szabad kereskedelem nem demokratizálta az ázsiai óriást, a liberális demokrácia ugyanúgy visszapattant Kínáról, mint az arab világról. És az arabokkal ellentétben Kína kihasználta a konjunktúrát: Peking ma már olyan hatalmas kihívója a Nyugatnak, amilyen századok óta nem volt a történelemben.
2020 igazi fekete levesét azonban az év vége hozta el. Az egy éve még sikerországként elkönyvelt Etiópia megrendülése sötét jövőt vetít előre – különösen, hogy a kontinens legnagyobb országa, Nigéria is bajban van. Ha bármelyik tartós polgárháborúba süllyed, kezelhetetlen válság szabadulhat el. A járvány hatásai megannyi más helyen is mély törésvonalakat éleztek ki. 2021-gyel kapcsolatban csak egy biztos: nem lesz jobb, mint 2020.
Az elemző szerint ugyanis „nemcsak a Fidesz-szavazóknak jó, hogy van rezsicsökkentés, hanem a Tisza-szavazók túlnyomó részének is. Persze, vannak ott is teszlások és luxusbaloldaliak, de a szavazótáboruk nagy része az a rezsicsökkentés haszonélvezője.”
Aki hisz Krisztus feltámadásában, képes a helyi értékén kezelni az olyan véges dolgokat is, mint a politika – véli Blanckenstein Miklós. Húsvéti beszélgetés elmélyülésről, odaszentelt figyelemről és az önsajnálat ellenszeréről.
Kemény, határozott vélemény.
A hangos magyar író fejben bezzegmáshol él. Tíz éve nyitott határokat követel, mert bécsi, berlini és frankfurti fogadásokon látta, hogy az idegen szép.
Keresztény emberként van dolgunk a politikával.
Egy választási győzelem normális esetben a jövőről szól: reformokról, gazdaságról, fejlődésről. De mi történik, ha a hatalom másnap már nem kormányozni akar, hanem elszámoltatni? A történelem azt mutatja, hogy a bosszú logikája gyorsan felülírja a jogot – és ezzel nemcsak a politikát, hanem a gazdaságot is megrendíti. A kérdés nem elméleti: minden demokrácia életében újra és újra felmerül.
Bámulatos felvételek.
Két táska robbanószert találtak, emberi életek forogtak kockán, Magyarország lenullázása és Orbán Viktor megbuktatása lehetett a cél.
