A fiumei kikötőbak – az én Trianonom

2020. június 4. 7:35

Rajcsányi Gellért
Mandiner
Szembesülünk valami nálunk nagyobb igazságtalansággal, amit helyre akarnánk hozni, de nem tudunk. És marad a fájdalom, a hiányérzet. A dolgok kibiccent állapota.

A Mandiner szerzőinek Trianon-cikksorozata a 100. évfordulón

 

Van valami gyermeki a Trianon-érzésben. Gyermeki, a szó legnemesebb értelmében. Az a fajta gyermeki, őszinte, őseredeti felháborodás és megrendülés, amikor a világba vetődve, azt megismerve

szembesülünk valami nálunk nagyobb igazságtalansággal, amit helyre akarnánk hozni, de nem tudunk.

És marad a fájdalom, a hiányérzet.

A dolgok kibiccent állapota.

A Trianon-fájdalom ilyen őszinte, őseredeti megrendülés a magyar nemzet számára. És leginkább azok fogékonyak rá, akik családból hozott örökségük, tájékozottságuk, avagy korán megnyílt önálló felfogóképességük okán már gyermekkel, fiatalként megértették és átérezték azt, mi is történt nagyapáink, dédapáink (sokaknak már ükapáik) idejében e földön, épp száz éve.

E sorok írója olyan családban nőtt fel, ahol ezekről a történelmi témákról beszéltünk és olvastunk, vasárnapi ebédektől a családi könyvtárig. Fogékonnyá váltam a témára, és sokat utazó, főleg szűkebb régiónkat járó család tagjaiként fiatalon eljutottam a külhoni területek számos szegletébe.

Talán még most is igaz, hogy a Felvidéket jobban bejártam, mint Kis-Magyarországot, ahol várnak még rám feltárandó fehér foltok (bocsi, Jász-Nagykun-Szolnok és Békés megye!).

És persze gyakran időztem történelmi atlaszok fölé hajolva,

a szerintem igazságos határokat berajzolva a Nagy-Magyarország térképekre.

Tényleg, ön szerint mi lett volna a soknemzetiségű Bánság problémájának legjobb trianoni megoldása? Vagy megvalósulhatott volna egy magyar korridor a tömbmagyarság és a Székelyföld között?

Komoly töprengéseim voltak erről kiskamaszként, na!

Ezekben az időkben láthattam először Erdélyt is, annak – akkor még – nyomorúságos állapotát, az ezen is áttörő régi történelmi örökséget és egyúttal a szebb jövő reményét, Gyergyótól Segesvárig, Prázsmártól Nagyváradig. Életre szóló élmény volt a Fogarasi-havasok gerinctúrája is, ahol a 2500 méter fölötti hegyek egykor az ezeréves határt alkották,

Erdély felé ezerméteres szakadékokkal biztosítva tökéletes, inváziómentesített természeti határt

az egykori Magyar Királyság számára.

Jönnek sorra az emlékek... Jól értesült gyerekként csak röhögni tudtam azon, hogy a segesvári óvárosban egy élelmes román egy ottani öreg bástyát akart nekünk megmutatni Drakula kastélyaként; korán szerzett angoltudásom jól jött akkor, amikor Trencsén vára alatt véletlenül sétálóutcába kanyarodtunk autóval, és rögtön előugrott a szlovák rendőr, büntetésre készen. Aznap, fent, Trencsén várában pedig megdöbbentett, hogy több nyelven – de persze magyarul nem – olyan felirat szerepelt, hogy ez volt „Matej Čak, a szlovák fejedelem” fellegvára, aki szabadságharcot folytatott az elnyomó magyar királyok ellen...

Ugyanakkor persze számos kedves, baráti pillanatot is átéltünk szlovák vendéglátóknál, vagy épp fent a Fogarasi-havasok kőtengerben álló, magányos kis menedékkunyhójában, ahol egyedül aludtam volna,

de beesett egy román család, és elemózsiánkat egymással megosztva gyönyörködtünk a hegyóriásokban,

amik előttünk és népeink születése előtt is ott álltak, és majd jóval utánunk is ott tornyosulnak az ég felé.

A Kárpát-medence túlvégét is bejártam, talán a rendszerváltás éve lehetett: Kismarton rendezett, decens Esterházy-kastélyában és Fraknó várában jártam, s rácsodálkoztam arra, hogy a nyugati szomszéd fűje tényleg zöldebb – és valami csoda folytán rögtön zöldebb, ahogy átlépünk a határon. 

De ugyanezt a minőség-ugrást éreztem akkor is, amikor egyszer a Szilágyság, s a világ végi Érmindszent felől, a 21. században is borzasztóan kátyús országutakon zötykölődtünk a kismagyar haza felé, s a határon túli állapotokhoz képest Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, a trianoni határ magyar oldala már maga volt a jól fésült Nyugat.

Ahogy immár budapesti lakosként döbbentem rá – persze nem először, nem utoljára –  fővárosunk szépségére, amikor egy nagy balkáni utazás végén, reggel még a sivár Szófiából indulva, dél körül a kopottas Belgrádot, majd az egész Alföldet átszelve a nap végére hazaértünk Budapestre, és

a Lágymányosi hídról feltárult a világverően nagyívű, szélesvásznú budapesti tájkép

a hegyek arénájával, a hidak sorával, tornyokkal és kupolákkal – nagyrészt azokból az időkből, amikor Budapest az Európa egész innenső fertályát átfogó dualista birodalom társfővárosa volt. 

És ez az erő, ez az évezredes történelmi múltunkon, gazdag nemzeti örökségünkön, sokféle gyökérből táplálkozó, egyedi magyar kultúránkon alapuló nyugodt erő – mondjuk ezt regionális centrális erőtérnek? – ma is kisugárzik az egész Kárpát-medence felé, akár szeretik ezt a „merjünk kicsik lenni”-filozófia hazai hívei és a szomszéd népek soviniszta megmondóemberei, akár nem.

Én szeretem ezt a kisugárzást.

Ahogy szeretem a fiumei tengeri kikötő jó egy évszázada ott álló, masszív, elmozdíthatatlan, elpusztíthatatlan, vasból öntött kikötőbakjait is, amiken

odahelyezésük óta, még most, mélyen bent a 21. században is ott áll a magyar felirat:

„SCHLICK féle VASÖNTÖDE és GÉPGYÁR R.T. BUDAPEST”.

Azé a Schlick Ignácé, aki svájci eredetű család sarjaként a magyar fővárosban találta meg számításait, itt indított vállalkozást, amiből vasöntöde és gépgyár nőtt ki, s ahol sok más bonyolultabb szerkezet – például a világ első alacsony padlós villamosa – megalkotása mellett kiöntötték azokat a bizonyos fiumei kikötőbakokat is. És ez az elmagyarosodott Schlick Ignác végül a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben talált végső nyughelyre.

Az először gyerekkoromban látott, magyar felirata miatt szívemet megdobogtató fiumei kikötőbak rá is emlékezik. Idegen gyökerű, de végül közös hazánkat felvirágoztató munkásságára. Egy egykor létező, bejárható, megélhető, kibontakoztatható, vonzó és egységes Közép-Európára, benne egykori nemzeti nagylétünkkel. Én abban bízom, hogy egy évszázad keserű tapasztalataival gazdagabban elindulhatunk újra egy újfajta nagylét felé vezető úton – jó esetben a szomszéd népekkel szövetségben, egy új Közép-Európáért, benne együttműködésben és összhangban gyarapodó nemzeteinkkel.

A következő évszázad így szólhatna a trianoni örökség és a közép-európai szétszakítottság visszafordításáról, nemzeti és nemzetek közötti sebeink, sérelmeink gyógyításáról.

Nyitókép: ifjmonarchista blog

Összesen 89 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Mindig érdekelt, hogy az elcsatolt területeken élő nem magyarok hogyan tekintenek az épületekre.....és minden másra, amikről tudják, hogy nem ők hozták létre, hanem készen kapták. Jó esetben vigyáznak rá és megbecsülik.?!

Pedig nem volt olyan régen.

Az szerintem a románoknak szólt. Hadd izzadjanak, mielőtt széthullik az összetákolt országuk :)

Kedves Olvasó, köszönöm a méltatást - a nemes Rajcsányiakkal csak névrokonok vagyunk, nincs közünk hozzájuk. Főleg dunántúli sváb családokból származom, nagyapám magyarosított Riedlmayerről Rajcsányira :)

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés