A tömeglélek zavaros mélységéből feltörő félelemdémonok

„A járvány kezdetén két követhető út látszott. Vagy azzal a keménységgel kell fellépni, ahogy Szingapúr, Tajvan és Mongólia: meg kell akadályozni a vírus bejutását Európába karanténnal, nyomozással, a reptereken drákói szigorral. Vagy Európa kormányainak tudomásul kell venniük, hogy ezt a járványt nem lehet megállítani: a kifejezetten veszélyeztetett öregeket kell házi karanténnal védelmezni, és próbálni nem megbénítani a kontinenst. Most az látszik, hogy a sajtó és a közösségi média hisztériakeltése, valamint Európa kormányainak cselekvőképtelensége nyomán mindkét lehetőség elveszett: a vírus szétterjedt a kontinensen, az öregek továbbra sincsenek elszigetelve, de legalább megbénult Európa gazdasága. Nem tudósok irányítanak, és még csak nem is politikusok, hanem a tömeglélek zavaros mélységéből feltörő félelemdémonok.

Az öregek elleni uszítás egyre gyakoribb jelenség. Talán nincsenek tisztában azzal, mekkora veszély fenyegeti őket, talán túl sokszor hallották a média riogatását, és már nem hisznek a farkas létezésében, mindenesetre tény, hogy nagy számban vannak az utcákon, miközben mindenki más épp őket próbálja megvédeni. Akárhogy is: mindez nem az ő felelősségük, hanem azé a kormányzaté, amely most is lájkokra váltja önmagát, saját fejlesztésű gyógyszert ígér, és illegális migránsokkal riogat. A bíróságok és a cigányok elleni hangulatkeltésért felelős nemzeti konzultációjukat vajon leállították már?

Az ellenzék a krízis első perce óta keményebb és keményebb lépéseket követel – s ezek ugyan meddig fenntarthatóak? Egy hétig? Két hétig? Egy hónapig? Két hónapig? És milyen árat kell majd fizetni ezekért? Hányan mennek majd tönkre? Mekkora lyukat üt ez a költségvetésen? Érdemes felszámolni az ország tartalékait? Kétségtelen, hogy a szigor a felmerülő lehetőségek egyike, de miért kell úgy tenni, mintha a svédek, a finnek meg az angolok idióták lennének, mert kevésbé pánikoltak, és kevésbé drasztikus lépéseket hoztak, bár lassan már őket is a közhangulat vezeti. Ez egy nagyon bonyolult dilemma, a helyes döntéshez számos érvet kell mérlegelni, de úgy tűnik, ezt a diskurzust is le kellett butítani a hideg polgárháború primitívségéhez.

Attól tartok, Európában az ázsiai megoldások nem működnek. Azok fegyelmezett országok megfellebbezhetetlen kormányokkal és alázatos polgárokkal, akik közül sokan akkor is maszkot hordanak, ha nincs is vírus a levegőben. Pár éve már megküzdöttek egy járvánnyal – az iparuk, a technológiájuk és a tapasztalatuk egyaránt megvan a védekezéshez. Ezzel szemben tragikomikus, hogy míg a tőke, az áru és a vírus szabadon áramlik Európában, addig a nemzetállamok politikusai népszerűségi zsetonokkal kaszinóznak, ötletelnek, és bujtogatnak, holott nyilvánvaló, hogy Európának ezúttal tényleg összehangolt elvek és szabályok mentén kellene védekeznie, mert ha valami, akkor ez igazán közös ügy.

Ez a válsághelyzet mindenesetre alkalmat ad, hogy a nyugati társadalmak tagjai levonják a következtetést: szükségük van-e azokra a neoliberális kormányzatokra, amelyek nyűgnek tekintik, leépítik vagy privatizálják az egészségügyi és a szociális szektorokat? A nyugati társadalmak tagjai átgondolhatják: szükségük van-e globális hálózatokra, melyek megfosztják kontinenseiket az önellátás képességétől, melyek környezetszennyező, igazságtalan és rendkívül sérülékeny termelési struktúrákat hoznak létre? A nyugati társadalmak tagjai eldönthetik: hasznos-e, ha a politika meg a média, a közélet meg a közérzet ennyire kiszolgáltatott a pillanatnak, a kapzsiság és a pánik változékony és kiszámíthatatlan lüktetésének? Mielőtt azonban bárki is beleélné magát a változás lehetőségébe, javaslom, hogy tekintse meg a szöveg alatti kommentmezőt, és lássa, mindez mennyire reménytelen.”