A nagy magyar bűnözőszaporítás

„Példázat: X úr, kinek pár hónappal ezelőtt kifosztották a nyaralóját, egy este a barátaival italozik, majd hazafelé hajtván alkoholtól erősen befolyásolt állapotban felszalad a járdára, elüti és egy életre megbénítja Y urat, aki hivatásos betörő lévén otthonos a börtönök világában. Ez az a helyzet, amelyet a posztliberális vagyis (önmeghatározása szerint) posztkommunista diplomás kormányfő képtelen értelmezni.

Holott nincs benne semmi különös. Akinek kifosztották a nyaralóját, éppúgy vedelhet és vezethet részegen, mint akit nem fosztottak ki, és a járdán éppúgy közlekedhet az, aki bűncselekményeket szokott elkövetni, mint aki nem szokott. Az egyik bűncselekmény, avagy törvénysértés áldozata, gyakran lesz egy másik elkövetője, és fordítva.

Azt a védőügyvédet, aki a tárgyaláson azzal védené X urat, hogy védence egy bűncselekmény áldozata, az elgázolt Y pedig elkövető, a bíró és a közönség vélhetőleg kiröhögné, mivel sem az egyik, sem a másik tény nincs oksági összefüggésben a balesettel.

Így kellene kiröhögnünk a diplomás posztkommunistát és mindenkit, aki elhiszi neki, hogy a bűnöző és az áldozat két különálló csoport, és valaki vagy az egyikbe tartozik, vagy a másikba. Ez a felosztás amilyen népszerű és egyszerű, éppoly életszerűtlen. Ha mást nem, azt mindenki tudja, milyen könnyű egy börtönben is, az alvilágban is áldozattá (is) válni, és mennyivel nagyobb eséllyel lesz az erőszak elkövetője felnőttként, aki erőszak áldozata volt gyerekként.

Ha a diplomás posztkommunista abszurdnak minősíti, hogy civil szervezetek és azok keretében ügyvédek bűnelkövetők jogait védik, akkor magát a védőügyvédi intézményt tekinti abszurdnak, és az ellen indít általános támadást – hiszen a védőügyvédnek éppen az a dolga, hogy bűnelkövetők jogait védje akkor is, ha magát a bűnelkövetést (mondjuk, X úr esetében) nem vonhatja kétségbe. Ha a bűnelkövető jogait védeni perverzió a jogerős ítélet után, akkor előtte is az. Ebben az esetben védtelen lesz mindenki, akit az állam (jelenleg praktikusan a diplomás posztkommunista) ügyészsége bűnösnek minősít.

Volt már ilyen.

Ha a bűnelkövetőnek a jogerős ítélet után nincsenek jogai, akkor bármelyik börtönőr vagy elítélt azt tehet vele, amit akar. Nem kell néki enni adni, a börtönben végzett munkáját megfizetni, a megfelelő szabályok szerint levélírásra, telefonálásra, beszélőre, sétára, stb., stb. lehetőséget adni. Hiszen pontosan ezekhez hasonló jogok azok, amelyeket az erre hivatott civil szervezetek védenek. És ha az elítéltek jogait sértik, akkor ők ezen törvénysértés tekintetében nem bűnelkövetők, hanem áldozatok, miként a járdán elütött Y úr.”