Elhunyt J. Garai Béla

2018. október 30. 19:31

Náray Éva
Vajdaság Ma
Lényegre tapintó meglátásai, tűpontos elemzései és a mindent átszövő, csak rá jellemző humora nagyon fog hiányozni nekünk és az olvasóknak.

„Pénteken délután 81 éves korában rövid súlyos betegségben elhunyt J. Garai Béla újságíró, publicista, szerkesztő, humorista, hírportálunk munkatársa, a közkedvelt Tűlevél rovat örökös és egyetlen gazdája. Lényegre tapintó meglátásai, tűpontos elemzései és a mindent átszövő, csak rá jellemző humora nagyon fog hiányozni nekünk és az olvasóknak.

Ismét szegényebbek lettünk egy nagyszerű kollégával, egy rovatunk nem frissül többé, hiányozni fog nekem az a rövid e-mail, miszerint »már megint jó képet találtál az írásomhoz, ezért a továbbiakban képet én nem is keresek.« Az a pár szó, amitől kisüt a nap, és az embernek derűssé válik a napja.

Az az újságíró, az az ember volt, aki minden sorával tanított. Aki kíméletlenül rámutatott a visszásságokra, de »aki humorban nem ismert tréfát«. És ez tette őt naggyá, szerethetővé, immáron pótolhatatlanná.

2013-ban, amikor Napleány-díjat kapott, én készítettem vele interjút. Akkor mesélt a világháló áldásáról, arról, hogy az »mindent a helyembe hoz, újságokat, információkat, mindent felkutat nekem, ami a munkámhoz kell, és eltűri a rigolyáimat. Kávét ugyan még nem tud főzni, de talán ezt a hibáját is kiküszöbölik«. No, ez volt a tipikus »bélás« reakció. De kitért arra az időszakra is, amikor együtt dolgoztunk egy másik időben és térben, ami »egy különös letűnt világ volt, megszállott emberekkel, akik meg voltak győződve, hogy borzasztó fontos dolog az újságkészítés. Szívüket, lelküket belevitték. Mindig is vonzott ez a világ, ezért is váltottam szakmát, vágtam neki az egyetemi tanulmányoknak, és vállaltam az újdondászkodást. Ebben találtam meg életre szóló, igazi hivatásomat.«”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 2 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Tudunk celebektől, meetoosokról és egyebek.
Miközben, az, hogy Tűlevél, kínaiul hangzik.
Emiatt szomorú és szégyenes az ember...
Utólag, bocs, Öreg, nyugodj békében.
Odaát úgyis találkozik minden jó magyar minden jó magyarral..., remélhetőleg.

Egy kis idézet, miről is lehetne szó:
"Európa, a vén kurva
Szomorú történet a rodéziai őserdőről, a mosolygós lordról és a francia térképészek örökségéről

"Nem kell történésznek lenni ahhoz, hogy az ember felmérje: az, amit eddig Jugoszláviának neveztünk, egy tragikus történelmi félreértés volt. Ennek az volt az alapja, hogy ha két nemzet szinte azonos nyelvet beszél; akkor valószínű­leg testvérek. Lehet, hogy azok, de akkor a testvéri gyűlöletnél félelmete­sebb nem létezik. A francia térképészek két elagott államférfi segédletével (az angol miniszterelnök és az amerikai elnök) megrajzoltak több mint hetven évvel ezelőtt egy addig még nem létező államot. Amelyben a volt Monarchia naiv lakói (a horvátok és a szlovének) azt hitték, hogy társbérlők lesznek. Nem sokat kellett várniuk, hogy ennek az ellenkezőjéről győződjenek meg. Nagy szerepe volt ebben a kijózanításban a most hazalátogató Karagyorgyevics Sándor azonos nevű nagyapjának is. A II. világháborút a testvérnemzetek már mint esküdt ellenségek várták.
A német megszállókat felmenteni so­ha nem lehet, de a tömeggyilkosságok java részét egymás ellen hajtották végre a délszlávok.
...
Minden Szerbek Atyja angolul csevegett spontánul és kompromisszu­mot nem ismerve, míg I. Földnélküli Frányó veszettül ideges volt. Egyesek szerint azért, mert valaki megsúgta ne­ki: a túr-retúr jegy megvásárlása meggondolatlan beruházás volt.
Közben természetesen mindent meg mindenkit elintéztek. A Hágai Nagy Megbékélés után néhány órával a szö­vetségi légierő lebombázta a zágrábi televíziós tornyot (valószínűleg azért, mert nem akarta egyenesben közvetíte­ni a Vezérkar közleményeit), délen vi­szont a hadsereg és a józan életmódjuk miatt hírhedté vált montenegrói szabad­csapatok elfoglalták a dubrovniki légiki­kötőt. Mert az még a rigómezei csata előtt szerb volt, és itt próbálgatta szár­nyait az első szerb repülő – Ikarosz.
A történetnek természetesen – és sajnos – még koránt sincs vége, de mindennapi szorongásunk feloldására hadd ajánljak egy friss szarajevói törté­netet: Mújó megkérdezi a háború szelét maga is észlelő Szúlyót: „Te, nem félsz attól, hogy a JNH lerohan minket?” A válasz: „Nem én, csak fel ne szabadít­son!”
1991. október 9. "

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés