A szuverenitás két arca

2018. október 30. 8:47

Czopf Áron
Mandiner
Kelet- és Közép-Európa népei számára a szuverenitás nem engedmény, hanem vívmány.

A közelgő európai parlamenti választások meg fogják mutatni, hogy az európai ember hogyan viszonyul a nemzeti szuverenitáshoz. Valószínű, hogy tavasszal erősödni fognak a jelenlegi uniós establishment alternatívái, s így erőre kaphatnak a nemzeti konzervatív, szuverenista pártok is.

Ezen a ponton máris szembetaláljuk magunkat az unió egyik alapproblémájával.

A nemzeti szuverenitás egyáltalán nem ugyanazt jelenti Európa nyugati és keleti felén.

Kelet- és Közép-Európa országainak a külső befolyások és a függetlenség közötti állandó feszültség jelentette a történelem drámáját, és ez nem csak a 19. és 20. században volt így.

Az első keresztény magyar király a német-római császári családból kapott feleséget, míg a katonailag gyengébb és a birodalomhoz közelebb eső cseheknek nem volt ilyen szerencséje – őket egyszerűen betagozták. Az első keresztény kijevi nagyfejedelem bíborban született hercegnőt kapott Bizáncból, a gyengébb és a birodalom keze ügyébe eső bolgárok kapcsán viszont ez már fel sem merül – ők bizánci uralom alá kerültek.

A dinasztikus politika, az egyházszervezeti önállóság elnyerése, a szentek ereklyéinek tudatos használata, a korona és a szent lándzsa elnyerése mind-mind annak az irányába mutatnak, amit ma szuverenitásnak hívunk. De a megmaradás távolról sem volt magától értetődő.

Róma, Gallia, Germania és Sclavinia hódolata III. Ottó előtt

Miközben a reichenaui kolostorban már egész Európa (Róma, Gallia, Germania és – a Magyarországot is magába foglaló szláv tömb – Sclavinia) császár előtti hódolatát festették az evangélium lapjaira, a Római Birodalom egységének helyreállításával álmodó III. Ottó hozzájárult a lengyelek és a magyarok függetlenségéhez.

Ki érti ezt? Miért alakít ki jó viszonyt a birodalom mind Vitéz Boleszláv lengyel fejedelemmel, mind Szent Istvánnal? Miért adja át az önállóságot kifejező szent lándzsa egy-egy másolatát a császár, ha az egész keresztény világ vezetője akar lenni?

A kérdések súlyát tovább növeli, hogy II. Szilveszter pápa a mai tudásunk szerint a szent korona elküldéséről is a császárral egyetértésben döntött. Ottó bölcs politikája, amiért kortársai a „világ csodájának” nevezték,

olyan kegyelmi állapotot teremtett, amelyben a kereszténység keletre terjedhetett és új, erős királyságokkal gazdagodhatott.

Ez a hozzáállás, amiből ma kicsit több is juthatna az unió mai vezetőinek, már a maga korában is kivételesnek számított, mert főszabály szerint a „Köztes-Európa” történelmét nem egyesek jóindulata, bölcsessége, hanem a keleti és nyugati nagyhatalmak és a velük szemben felmutatott erő formálta. Ez ad választ arra a kérdésre, hogy miért nem tagozódtak be az Ottók birodalmába a lengyelek és a magyarok, mint „Sclavinia”.

A török hódoltság árnyékában Zrínyi éleslátóan fogalmazta meg ezt, amikor leírta: „Az mi régi szent István királyunknak koronája semmi a pallosa nélkül” (Az török áfium ellen való orvosság). Érdemes elgondolkodni ezen a sarkos megfogalmazáson: a korona és mindaz, amit megjelenít Zrínyi szerint „semmi” ha nincs mellette István pallosa. Ez a mondat ma is sokat elárul a nemzeti szuverenitáshoz fűződő viszonyunkról. 

Nyugaton nem ilyen értelmezés vált általánossá: a szuverenitásra ott szeretnek úgy utalni, mint elvont „értékre”, melyet egy igazságos világba vetett hit jegyében mindenkinek illik tiszteletben tartani. Ebben az értelemben a szuverenitás a „nemzetek közötti egyenlőség” eszméjével áll szoros kapcsolatban. Az elképzelés gyermeteg bája a kelet-európaiakkal persze nem feledteti, hogy

éppen az ilyen széplelkűséget torolják meg a nehéz idők. 

Kelet- és Közép-Európa népei történelmüknél fogva egy másik, sokkal életközelibb értelmezést tehettek magukévá, miszerint a szuverenitás nem engedmény, hanem vívmány.

A világnak ezen a részén az országok sorozatos felosztása (gondoljunk különösen Lengyelországra és Magyarországra), a katonai fenyegetés állandó jelenléte miatt különös érzékenység alakult ki a szuverenitásra, amit a XIX. századi nemzeti törekvések után a XX. század háborúi, totalitárius rendszerei csak tovább erősítettek, lefagyasztva, maguk alá temetve a nemzetállami fejlődést. 

Így jöhetett létre az a visszás helyzet, hogy míg Kelet- és Közép-Európában a szovjet elnyomás megszűntekor szabadság és a szuverenitás jelentése feldúsult az elnyomatás keltette indulatokkal, addig a szabad világban, ahol amerikai fegyverek védelmében alaposan hozzászokhattak a szabadsághoz, az ilyen érzelmek már régen háttérbe szorultak.

A szabadság és nemzeti szuverenitás kifejezések nyugaton jó ideje elszakadtak attól a tragikus érzülettől,

ami a kelet-európai történelmi tudatot még ma is áthatja. „Köztes-Európa” ugyanis, amelynek körvonalai már Szent István korában kirajzolódtak, egyszerűen más utat járt be.

Ezt a különbséget Szolzsenyicin fogalmazta meg a legerőteljesebben – szerinte a szabadság és az anyagi jólét meggyengítette a nyugati jellemet, míg a szovjet elnyomás alatt élő kelet-európai népek sajátos, a nyugatinál markánsabb lelki alkatra tettek szert.

Jóleső gondolat ez, még ha nem is kárpótol a kommunizmus borzalmaiért. A jobboldali publicisztika mindenesetre előszeretettel nevezi kivételesnek és a nyugaténál realistábbnak az itteni népek történelmi-politikai látásmódját. Merő önigazolásnak tűnne ez, ha nem gondolná ugyanígy számos nyugat-európai gondolkodó is. Az Európa halálát vizionáló Douglas Murray szerint például az különbözteti meg a kontinens két felét, hogy a nyugatiak elveszítették a történetiség tudatából fakadó „tragikus életérzést” (Spengler egyszerűen „élni akarásnak” nevezné ezt), a keletiek viszont a szovjet elnyomás miatt megőrizték ezt az érzületet. A migráció kapcsán Nagy Felcserélésről beszélő Renaud Camus ugyanígy vélekedik, amikor a kommunista megszállás számlájára írja, hogy a kelet-európai népek zömmel a szuverenista politikát támogatják. 

De ne gondoljuk, hogy csak a jobboldal számára kedves megfigyelőknek tűnt fel, hogy Kelet-Európa másként viszonyul a szabadság és szuverenitás kérdéséhez. 2003-ban Tony Blair, az Egyesül Királyság szocialista miniszterelnöke is úgy vélte, az EU keleti bővítése azért fog gyökeres átalakulást eredményezni a kontinens politikai viszonyaiban, mert az itteni emberek emlékei erősek,

a szabadsághoz fűződő viszonyukat pedig nem meghitt komfortosság, hanem még mindig vad szenvedélyek jellemzik.

Igaza volt, hiszen az Európai Unió jövőjéről szóló vitákban azóta közmondásossá vált a kelet-európaiak dacos ragaszkodása a szabadsághoz és a nemzetállami szuverenitáshoz. 

Az ezredforduló naiv liberális utópizmusának légkörében még Soros György is azt hitte, a posztkommunista országok zárt társadalomról nyert friss benyomása és szabadságvágya fogja inspirálni a többi európai népet, melyeknek ilyen tapasztalat híján fogalmuk sem lehet arról, mit is jelent a szabadság.

A nemzeti szuverenitással szemben ellenséges szerző azt már nem vette tekintetbe, hogy a kelet-európai népek történelmének vannak mélyebb rétegei is, és szabadságvágyuk nem az ő elképzeléseinek megvalósulását fogja elősegíteni. Kétségtelen, hogy a szabadság nyugati eszményére fogékony, de annak ellentétét is testközelből megtapasztaló népek más fogalmat alkotnak a szabadságról és a szuverenitásról, mint bárki keleten vagy nyugaton, de ez nem feltétlen csak intenzívebb szabadságélményt, hanem a nyugatitól eltérő szabadság- és szuverenitás-értelmezést is jelenthet.

Az mi régi szent István királyunknak koronája semmi a pallosa nélkül” – Nürnbergi nyomtatvány Zrínyi Miklósról

Isaiah Berlin kétféle szabadságkoncepciója nyomán megkülönböztethetünk pozitív és negatív szuverenitás-felfogást is.

A negatív pusztán a külső hatalmi önkénytől vagy beavatkozástól való mentességet vonja maga után, a nemzetközi jogalanyisághoz fűzött idealista elképzelésekkel egyetemben, míg a pozitív értelmezés a szuverenitást bizonyos kivívott, elsajátított politikai képességek összességeként írja le. Ez utóbbi értelemben a szuverenitás a versenyképesség gazdasági fogalmának politikai megfelelője.

Zrínyi után szabadon azt mondhatjuk, hogy

egy politikai közösség szuverenizmusa semmi az érdekérvényesítő képesség nélkül.

És pontosan ezt a problémát veti fel az EP-választás:

Tavasszal mind elmondhatjuk, mit jelent nekünk a szuverenitás.

Összesen 19 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Szerintem meg nem.
Nagy hiba, ha csak az úgynevezett "objektív" tényezőket vizsgáljuk.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés